Az igazság nem mindig kényelmes, sokszor olyan, mint egy nagyon szűk ruha – mondja Péter Petra, akinek alapvető értéke, hogy őszintén, nyíltan beszéljünk mindenről. Titkokról, rohanó időről, igazságokról és értékekről is beszélgettünk a Manna FM rádiósával.
– Milyen érzés, amikor kérdezőből hirtelen interjúalany leszel?
– Megmondom őszintén: szeretem, ha kérdeznek, épp azért, mert ez igen ritkán fordul elő. Általában nem szoktam magamról beszélni, bár ez nyilván függ attól, hogy kivel vagy milyen helyen/apropóból beszélgetek.
– Bár nem ismerjük egymást, de az alapján, amit eddig tudok rólad egy végtelenül rugalmas, gyors gondolkodású, vagány nő képe rajzolódik ki előttem. Igazam van?
– Remélem, hogy az igazi Péter Petra pont ilyen! Az az igazság, hogy egészen kicsi korom óta valamiért kínosan ügyeltem arra, hogy igazat mondjak, igazul cselekedjek, illetve úgy is éljek. Ez ugyan sokszor nagyban meg is nehezíti a dolgomat, mert az igazság ilyenkor nemcsak rám vonatkozik , hanem azokra is, akikkel beszélgetek, találkozom, stb. Az igazság pedig nem mindig kényelmes, sokszor olyan, mint egy nagyon szűk ruha… De amit mondasz, az úgy hiszem, igaz rám, viszont meg is kellett dolgozni érte.
– Ráadásul egy csupaszív ember is vagy, hiszen úgy tudom, hogy a jótékonysági témákat is előszeretettel támogatod.
– Valahogy ez is afféle alapvetésként van jelen bennem. Mindig is vonzottak azok, akik elesettek, gyengék: az idős emberek, az állatok, a gyerekek, azok, akik szükséget szenvednek. A műsoromban, a Manna Délelőttben is rendszeresen, hetente többször beszélünk olyan témákról, eseményekről, szervezetekről, kezdeményezésekről, amik a társadalmi felelősségvállalás részét képezik. Ilyenkor rendre meghasad kicsit a szívem, de tudom, hogy nagyon hasznosak ezek az alkalmak, mert így talán több ember kezd el másképp gondolkodni.
A wc-n, titokban konferálta az első műsorokat
– A Roxy Rádióban, 1996-ban ragadtál először mikrofont, amit azóta sem eresztettél el. Mi olyan magával ragadó számodra a rádiózásban?
– Nekem ez az egyik legnagyobb varázslat a világon. Semmi másom nincs, csak a hangom és a lelkem, amit rendre, minden egyes nap odaadok a hallgatóknak útravalóként, és remélem, hogy segíteni, inspirálni, hatni tudtok. Olyan ez, mintha egy síró kisgyereket próbálnál meggyőzni a csukott ajtón keresztül, hogy bízzon benned, amikor nem lát, nem ismer, csak a hangodat hallja, és a szavaidra hagyatkozik. Ez a magával ragadó a rádiózásban.
– Hol kezdődött a rádiózás szeretete nálad? Egyszer csak a fürdőben samponos flakont ragadtál és elkezdtél konferálni?
– Hát majdnem! (Nevet) Először a tévé- és rádió újságban karikáztam be rendszeresen a nekem kedves műsorokat, és azokat konferáltam hangosan rádióbemondósan a vécén, titokban. Aztán később kaptunk karácsonyra egy piros mikrofont, amivel elkezdtem gyártani a felvételeket, először főleg „Ki Mit Tud?”-ot, majd minden mást. Gyakran mélyinterjúkat készítettem magammal, nyilván úgy, hogy ilyenkor az összes szerepet én alakítottam. Sok TDK meg BASF kazetta van tele velem!
– Mi lett volna belőled, ha nem a rádiózást választod?
– Ó, akármi. Tényleg. A rádiók között voltak kisebb-nagyobb szünetek, és akkor valóban minden mással is foglalkoztam: voltam recepciós reklámügynökségnél, burkolat üzletben eladó, felszolgáló (imádtam!), tv műsor szerkesztője, hostel vezető… De, hogy mi lennék, ha nem az lennék, ami vagyok? Őszintén? Nem tudom, mert az élet, az elmúlt 25 év újra és újra visszaadta nekem a mikrofont.
Elveszni a másik emberben
– Volt olyan interjúalanyod az elmúlt évek során, aki nagy hatást gyakorolt rád? Ha igen, akkor miért?
– Hú, nagyon sok. Tudod ez valahogy olyan nekem, mint amikor az ember fiatal-felnőtt korában a számára meghatározó emberekből magával visz egy-egy darabkát. Elképesztő, hogy milyen varázslatos dolog a figyelem. Amikor meghallgathatsz úgy valakit, hogy teljesen elveszel benne… Ez a titok. Te megszűnsz, csak rá figyelsz, és közben többet kapsz, mint 12 év iskola alatt. Elképesztő!
– Az eddigi munkahelyeid közül, hol tanultál a legtöbbet?
– Tudod, annyi helyen voltam, és annyi mindent csináltam, hogy mindenhol fontos dolgokat tanultam. Az én drága apukám volt pont ilyen. Volt ő minden mindenhol, és ettől lett olyan hihetetlenül különleges ember. Csak remélni merem, hogy valaha tudok olyan lenni, mint ő volt…
Nem a bungee jumping riasztja, hanem az élet kérdései
– Gondolom azért nem csak dolgoztál az elmúlt években. Mi volt a legőrültebb dolog, amit eddig tettél?
– Az, hogy egy csomó dolgot mások kedvéért, vagy az elismerésükért csináltam. Ez a komoly válasz. A könnyedebb az, hogy kétszer is kiugrottam a bungee-toronyból. Az egyik a TvSziget élő adásában történt, a Volt fesztiválon. Mondjuk most is azt gondolom, hogy egyszer ugrani bárki tud, mert nem tudja milyen. Na, másodszor viszont már kell hozzá az őrület!
– Voltak az életedben nehéz időszakok, amikből kimásztál, és ma már büszkeséggel tekintesz vissza rájuk?
– Voltak, de még mennyire! Sőt, mondhatom, hogy sajnos néhány még most is tart, de tény – és persze közhely is-, hogy ezekből baromi sokat lehet tanulni. Az a kis csapatnyi ember, akik mellettem vannak, mindig emlékeztetnek rá, mi az igazán fontos. Ahogyan mondani szokták: nem az a lényeg, hogy mi történik, hanem az, hogyan reagálunk a történésekre. Ez az egyetlen dolog, amire befolyással lehetünk.
– Mi az, amitől a legjobban félsz?
– Akkor most felsorolás jön… Sokszor gondolkodom olyan kérdéseken, mint „Vajon mennyi időm van még itt?”, „Látom-e majd az unokahúgaimat férjhez menni?” „Visszatér-e a normális világ, amikor nem fényképeztük le a palacsintát vagy magunkat a serpenyő fölött?” „Lesz-e még igazság a Földön?”… Csupa fura, szirupos dolog, mert ez is az igazi Péter Petra. Miközben sorolom a félelmeimet a kisebbik unokahúgim, Léna azt kérdezi: „Keri, igazából te nem félsz semmitől, igaz?”… Mit mondhatnék? Hát remélem.
Fotók: Bulla Bea
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
