Azt hiszem, ha bárkit megkérdezünk, tudja-e, épp hol volt, mit csinált, 2001 szeptember 11-én, gondolkodás nélkül jönne a pontos válasz. És mellé az érzések, a gondolatok. A húszéves évfordulón most saját emlékeimet, érzéseimet és gondolataimat vettem elő.
Valahogy én úgy lettem bekötve, hogy a szívem-lelkem az USA-é. Egészen kicsi koromtól azt érzem, hogy egy tévedésből ide pottyantott amerikai vagyok. Nem részletezem, milyen ’jelek’ adják ehhez a muníciót, de ami Petőfinek az Alföld, az nekem az Egyesült Államok. Szerelem.
Emlékszem, milyen volt először Manhattan utcáin sétálni. Egyáltalán nem volt bennem kelet-európai rácsodálkozás, inkább egy ’megérkeztem, itthon vagyok’ érzés.
Persze abban azért volt valami különleges, amikor ott álltam a World Trade Center égbe nyúló tornyainál. Közelről nem voltak szépek. Kopott acél, kicsit matt üvegtáblák ezerszeres ismétlődése. Én mégis gyönyörűnek láttam ezt a két épületet, és alig vártam, hogy fent legyek a tetején.
Bosszantóan lassan haladt a sor, mert mindenkinek át kellett esnie egy biztonsági ellenőrzésen. Akkoriban ez nem volt olyan általános, mint manapság. Beszélgetésbe elegyedtem egy mögöttem álló sráccal, és tőle tudtam meg, hogy ezt az 1993-as robbantási kísérlet után vezették be.
Emlékszem az arcára, ahogy az amerikaiak öntudatával, szinte nevetve azt mondja nekem: „Ez persze sosem sikerülhet senkinek.” Szegény Charles, vajon mit érezhetett azon a napon?
Az én történetem
Aznap korán keltem, mert sok mindent el kellett intéznem, mielőtt bementem a nagymamámhoz a kórházba. Mama egy másik nénivel volt egy szobában, és irtó boldog voltam, mikor kiderült, hogy a lánya New Yorkban él. Igyekeztem úgy igazítani a látogatásokat, hogy összefussak Zsuzsival, mert mindig jókat beszélgettünk – és persze mindig az én Amerikámról. De azon a kedden nem tudtam erre figyelni, örültem, hogy egyáltalán eljutok majd valamikor a kórházba. A kocsiban a rádió szólt és épp híreket mondtak, amikor parkolóhelyet kerestem.
Az első mondat ez volt: „Összeomlott a tőzsde az amerikai események hatására.”
Milyen amerikai események?! Tulajdonképpen ma sem értem a hírszerkesztőt, aki nem a következő sorokkal indított:
„Amerikai idő szerint reggel 8:43-kor repülőgép csapódott a World Trade Center egyik tornyába, majd húsz perccel később a másikba is. Egyértelműen terrortámadás történt.”
A Pentagont és a negyedik, lezuhant gépet már nem is hallottam saját sírásomtól. Azt se, hogy mögöttem egy troli dudál. Egy gyalogos lépett a kocsimhoz, hogy jól vagyok-e, mert elállom az utat.
Nem tudom, meddig sírtam, de lassan összeszedtem magam, és bementem a mamámhoz. Kivételesen azért könyörögtem magamban, hogy ne találkozzam Zsuzsival. De épp akkor lépett ki a szobából.
– Zsuzsi, hallottad, mi történt New Yorkban? – kérdeztem tőle félve.
– Nem, mi?
– Belerepült a World Trade Centerbe két gép – válaszoltam.
– Tényleg? Leszaladok a büfébe, neked hozzak valamit?
– Nem kérek semmit, köszönöm – feleltem értetlenül.
Egy perc múlva szinte bezuhant a kórterembe. – Mit mondtál? – kérdezte remegve. Alighanem akkor ért el a hír a tudatáig, amit talán a sokk blokkolt. – A legjobb barátnőm ott dolgozik! – zokogta rám borulva.
(Zsuzsi másnap hazautazott, mert félt, hogy bármelyik pillanatban elveszítheti a családját.
Anyukájától tudtam meg, hogy a barátnője életben maradt.)
A mamától rohantam haza és néztem az összes létező hírcsatornát. És épp úgy nem jutott el a tudatomig amit látok, mint Zsuzsinak. Nem hittem el, hogy a repülő tényleg bele fog fúródni az épületbe. Pedig akkor már századszor láttam a rettenetes felvételeket. És nem hittem el, hogy össze fog dőlni az a két büszke torony. Nem, ezredszerre se.
Eileen története
Eltelt tíz év, mire ismét eljutottam New Yorkba. Gondosan kerültem az üzleti negyedet, nem akartam a hiánnyal szembesülni. Aztán egyik nap mégis oda keveredtem valahogy. Az elkerített részen rengeteg munkagép dolgozott és én megszentségtelenítésnek éreztem, amit látok. Az a két torony helye, hagyják békén! – háborgott a lelkem. Egy ideiglenes emlékmúzeum működött ott és gondoltam, bemegyek. A jegyemmel részt vehettem egy emléktúrán is, amivel nem akartam élni, de olyan kedvesen invitált a vezető, hogy végül igent mondtam, és a kiállítást a végére hagytam.
Eileen sok mindenről mesélt, míg átértünk a World Trade Center épen maradt épületeinek egyikébe. Például arról, hogy a feketén New York-ban élők legalizálhatták magukat a tragédia után, mert kellett a sok munkás. Arról is beszélt, hogy tábori kórházzá alakultak akkor a környező templomok, és háziasszonyok ezrei vittek ételt a tűzoltóknak, rendőröknek, romeltakarítóknak.
Amikor beértünk a télikertbe, megállt, hogy felidézze azt a napot.
2001 szeptember 11-én polgármesteri előválasztás volt New Yorkban. Eileen azt tervezte, hogy még munka előtt elmegy voksolni. Úgy gondolja, mások is így tettek, ezért nem voltak annyian a két toronyban.
Ahogy sétált az utcán, egyszer csak erős, furcsa zajt hallott, de azt hitte, megint egy milliomos parádézik kisgépével a Central Park fölött. Pár perccel később egyik fia, Michael hívta, hogy most beszélt a testvérével, és elképesztő dolog történt: becsapódott egy repülő az északi toronyba!
Eileen öt gyereke közül kettő a WTC-ben dolgozott, de mindketten a déli épületben.
Michael megnyugtatta anyukáját, hogy Sean jól van, és hamarosan elhagyja az irodát, mert mindenkit hazaküldtek.
Eileen betért egy kávézóba, ahol a tévé mutatta az eseményeket. A híradások szörnyű balesetről beszéltek. Mindnyájan élőben lehettek szemtanúi, ahogy néhány perccel később egy másik repülő veszi célba a déli tornyot. Akkor tudatosult mindenkiben: Amerikát megtámadták.
Az aggódó anya azonnal hívta Seant, de a hálózatok nem bírták a hirtelen terhelést, nem érte el egyik gyerekét sem. Az egész család a két fiú életéért imádkozott. Amikor Michael végre hazaért, nem tudta megmondani, Sean kijutott-e az épületből, mielőtt az összedőlt.
Kétségbeesve kezdték keresni a fiút. Ahogyan mások, ők is szórólapot gyártottak Sean fotójával, amit mindenhova kiraktak, és közben kórházról kórházra jártak, abban a reményben, hogy sérülten fekszik valahol. Talán amnéziás, talán kómás, de él – ebben bíztak. Heteken keresztül erről szólt minden napjuk.
– November 10-én fogtuk fel. Nem mondtuk ki, de tudtuk, hogy meghalt. 28 éves volt.
Döbbenten állt a kis csoportunk. Hiszen ez Amerika, itt mindig hepiend a történetek vége. Ráadásul Eileen olyan derűsen mesélt végig, hogy biztosak voltunk benne, Sean túlélte…
Mindnyájan sírtunk. Eileen nem.
– Minden azóta született unokám megkapta a Sean nevet is, akár fiú, akár lány. Nem én kértem rá a gyerekeimet, de boldog vagyok, hogy így tettek. Sean kiválóan rögbizett, ezért létrehoztunk egy alapítványt, aminek keretén belül szegény gyerekeknek teremtünk lehetőséget erre a sportra. Úgy hívják: Sean Thomas Lugano Alapítvány. Ezen keresztül a fiam ma is sok jót ad a világnak, ahogyan életében is tette. Köszönöm, hogy elmondhattam nektek a mi történetünket arról a napról, a családomról, a hazámról.
Amikor elköszöntem tőle, még mindig könnyezve mondtam el neki, mennyire megrázott a vesztesége. Eileen átölelt és azt válaszolta: – Minden túravezető elveszítette itt valakijét. Nekem ez egyrészt egy küldetés, másrészt, ha beszélek róla, úgy érzem, még mindig velem van.
Bementem a múzeumba is. A Sean-t kereső szórólap egy nagy montázs része volt, azonnal megtalálta a szemem. Számos relikviát láttam, és borzasztóan felkavaró volt belehallgatni a repülőről, vagy a tornyokból indított utolsó beszélgetésekbe. Azóta mindig felveszem a telefont, ha valamelyik szerettem hív…
Eileennal való találkozásom után pár évvel elvittem a gyerekemet is imádott városomba. Ismerte a történetet, nem volt kérdés, fejet hajtunk-e az áldozatok előtt. Akkorra már elkészültek a tornyok helyén álló vízesések. A gránitlapokba mintegy 3000 nevet véstek. És én, aki épp úgy nem hiszek Istenben, mint az univerzumban, ma sem tudom megmagyarázni, hogyan lehet, hogy az első név, amit megláttam: Sean Thomas Lugano volt. Sosem ismertem őt, mégis a lelkem részévé vált. Csakis így lehet.
Ma újra és újra le fogják vetíteni a hírcsatornák azokat a 20 évvel ezelőtti képsorokat. És én újra csak azt fogom várni, hogy a repülők nem zúzzák szét a tornyokat. Nem zúznak szét életeket, sorsokat, családokat. Ma még talán imádkozni is fogok. Eileenért. Sean-ért. A békéért.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
