Ha még nem hallottad volna Bertyák Bence nevét, akkor gyorsan jegyezd meg. Ő az a 26 éves srác, aki 0,01 százalékos látásával orvosi értelemben tulajdonképpen vak, mégis portréfotózásra adta a fejét. És nem is akárhogyan teszi ezt. Bence élethez való hozzáállásából csak tanulhatunk. Davida készített vele interjút.
Bence Nógrádon nőtt fel, jelenleg pedig három hely között ingázik. Hol a családi házból, hol pedig Egerből, a barátnőjétől jár be Budapestre dolgozni, így napi 4 órát utazik, emellett pedig önálló vállalkozásba is kezdett. Teszi mindezt látássérülten (ahogyan ő mondja), fehér bot és vakvezető kutya nélkül.
Pedig a főállása sem egyszerű kihívás: Bence hivatalosan térség- és településfejlesztő geográfus, megújuló energiák szakiránnyal, és jelenleg különböző természetvédelmi projekteket irányít, ellenőriz az ország különböző pontjain. Ha pedig ez nem lenne elég, építgeti a fotós karrierjét, amelynek fókuszában jelenleg portré- és esküvő fotózás van, de gondolkozik portfólióbővítésen is. Mert Bence nem ismer lehetetlent.
„Nem érzem, hogy más lennék, mint a többiek, ráadásul a szüleim is minden „hülyeségemben” támogattak. Azt mondták, próbáljak ki mindent, ami érdekel, és majd meglátjuk, mi lesz” – emlékszik vissza Bence a kezdetekre.
Egyetlen fájdalma, hogy nem vezethet
Bence édesanyja a terhesség alatt toxoplazmózist kapott, a fertőzés pedig ráment Bence retinájára, illetve részben az agysejteket is károsította. A látásán nem lehet javítani, gyakorlatilag vak. Egy-másfél méteren belül biztosabban lát formákat, kontúrt, a színek viszont megvannak messzebbről is.
Óvodás korától kezdve egészen az egyetem mesterképzésének befejezéséig integrált oktatási rendszerben tanult. A nevelők, tanárok nagyon segítőkészek voltak, és mivel Bence nem tanulta meg a Braille-írást, inkább felolvasták neki a tananyagot vagy felnagyították a lapokat.
„A kötelező olvasmányok azonban nem jöttek be. Hogy is mondjam, nincs bennem vágy az olvasásra” – poénkodik Bence. – „A Kincskereső Kisködmön, a Vörös és Fekete, illetve az Édes Anna megvolt, a többit azonban rövidítve vagy leginkább sehogy sem olvastam el. Talán megbocsátható nekem. Mióta viszont vannak hangoskönyvek, könnyebb kulturálódni is.
Engem azonban mindig is olyan dolgok érdekeltek, mint a csillagászat, az autóvezetés vagy a természet. Szóval csupa olyasmi, amihez rendes szem kellene. Ez életem egyetlen fájdalma is, vagyis, hogy nem vezethetek.
Szimulátorozni szoktam, egyszer volt szerencsém egy igazi kamionhoz is, de az a szabadságérzet, amelyet a vezetés adhat, nagyon hiányzik. Ha lehetne jogosítványom, nem lennék mindig menetrendekhez kötve, és több dolog is beleférne az életembe. Most nagyon kevés az a napi 24 óra ahhoz a sok mindenhez, amit csinálok, vagy csinálnék.”
Bence remek sportoló is
Bence iskolás korában heti négyszer focizott és kézilabdázott ép látású társaival, majd Egerben, az egyetemen igazolt csörgőlabdajátékos lett. 2018-ban az NB II-ben ezüstérmet is szereztek a csapattal.
„Tudod, hétköznap többnyire Pesten vagyok az irodában vagy néha kint terepen, hétvégén pedig fotózok. Portré, páros és esküvői fotózást szoktam vállalni, de egyelőre csak annyit, amennyi ebbe a kevés időbe befér. Nyáron jobb a helyzet, mert akkor később megy le a nap, így akár hétköznap estére is tudunk időpontot egyeztetni. Persze a fotózás is sok ingázással jár, hiszen Pesten bérlek stúdiókat, de ha kültéri fotózást csinálunk, akkor ahhoz is utaznom kell. Az lenne az igazi, ha lehetne saját stúdiólakásom” – most ez az egyik legnagyobb vágyam.
Az orvosok sem értik, hogy képes fényképezni egy vak fiú
Nekünk, látóknak, elképzelhetetlen, hogy egy tulajdonképpen vak srác fényképészettel foglalkozzon. Valójában az orvosok sem értik, Bence hogyan képes ennyi mindenre. Tény, hogy ami másnak 1 perc olvasási idő, az neki háromszor annyi, és a fotózások is bőven tovább tartanak, mint másnak, de ezt nem is rejti véka alá.
„A honlapomon is ott áll feketén-fehéren, hogy nálam a portrékészítés lassabban megy, sőt gyakran nagyon közel is kell mennem az alanyhoz, vagy épp meg kell érintenem őt.
Erre az időpont egyeztetéskor külön is felhívom a figyelmet. Az ügyfeleimnek maguknak kell eldönteniük, hogy szeretnének-e – picivel több időráfordítással – abszolút egyedi látásmóddal készült képeket magukról” – mosolyog Bence.
A fiatal geográfus-fotós először az egyetemen, a terepgyakorlatokon kezdett el fényképezni, ahogyan ő mondja, „dokumentarista jelleggel”. Bence az egyetemen szakelső volt, így a kitűnő tanulmányaiért kapott pénzt mindig visszaforgatta a fotózásába. Kifejezetten büszke arra, hogy nem a szülei pénztárcáját kellett soványítania, hanem mindenért maga is alaposan megdolgozott.
„Nagyon kitartó, nagyon elszánt, ugyanakkor „önfeláldozó” is vagyok. Ez utóbbi elsősorban a párkapcsolatomra értendő, hiszen mindent megteszek azért, hogy a barátnőmmel is sokat lehessek. Ő mondta rólam azt, hogy különleges érzékem van az emberek felvidításához. Ennek azért is örülök, mert a fotózásban ez nagyon hasznos tulajdonság. Amúgy is jókedvű, humoros fiúnak tartom magam, akinek talán az a legnagyobb hibája, hogy maximalista.
Nekem minimum a 150 százalék a cél, és nem is akarok ebből visszavenni. Ha például kimegyek gyakorolni a természetbe, de valamiért nem kapom el fotózáskor a fonalat, képes vagyok kikészülni. Ez nem a legszerencsésebb dolog, de pont ez a maximalizmusom juttatott el addig, hogy a képeim az első Big shot versenyen bekerültek a TOP100-ba. Na, akkor rúgtam be igazán az ajtót!” – nevet fel.
Bence azóta is jó viszonyt ápol Nánási Pál fotóművésszel, de nagyon fontosnak tartotta megemlíteni mentora és egyben barátja, Déber Gábor nevét is, aki élete legnagyobb segítsége volt a fényképészet elsajátításában. A Déber Gábor által tartott fotós táborban Bence további barátokat is szerzett, akikkel nagyon jóban vannak.
„Nincs lehetetlen az életben”
Gábor mindenre megtanította őt: speciálisan kidolgozott, egyedi tanmenet szerint mutatta meg neki, hogyan boldoguljon gyengén látóként is a fényképezőgéppel, a különböző fotós programokkal. Ezek után Bence már bátran mert jelentkezni fotós OKJ képzésre is, amelyet kiválóan teljesített, de a mai napig visszajár mentorához és a tábori barátaihoz egy kis beszélgetésre vagy épp workshopokra.
„Nagyon hálás vagyok Gábornak, de ha nincs egy olyan család mögöttem, mint anyu, apu és a bátyám, minden sokkal nehezebben ment volna. Ők tették lehetővé, hogy nekem ne kelljen felmentést kérnem bizonyos tantárgyakból az iskolában, és hogy az egyetemen is el tudjam sajátítani még a térinformatikát is.
Egyedül azzal a könnyítéssel éltem, hogy szóbeliztem írásbeli vizsgák helyett. Az egyetem után szerettem volna tovább is vinni a megszerzett tudást, hogy tanár lehessek, de Szegeden elutasítottak a doktoriról, mert csak szóbeli nyelvvizsgám volt. Ez azért még most is bánt egy kicsit” – folytatja Bence.
„Tudod, magamnak és másoknak is szeretném bebizonyítani, hogy nincs lehetetlen az életben.
Hogy amit nagyon akarunk és amiért teszünk is rendesen, azt el lehet érni. Keresnünk kell egy kapaszkodót, egy célt és társakat, akikkel megvalósíthatjuk azt.”
„Persze ez mind egyénfüggő és nem lehet általános tanácsokat adni, hiszen nem mindenki olyan szerencsés, hogy ilyen támogató család veszi körül, mint engem. Anyu az egyetemi alapképzésem idején is felolvasta nekem a tételeket, apu pedig vaktérképeket készített a dolgozataimhoz. Ha tehát nincs mellettünk család, keressünk hasonló érdeklődésű vagy célú, esetleg hasonló sorsú embereket. Mert egyedül tényleg nem megy.”
A látó emberek sokszor nem látják maguk körül az életet
Bence lezárásként még elmondta, hogy nem az a nehéz az életében, hogy alig lát, hanem az, hogy az emberek nem látnak. Elmennek elesett, beteg, segítségre szoruló, ép, nem fogyatékkal élő emberek mellett… Így hogyan lehetne elvárni, hogy a fogyatékkal élőket is mindenhol természetesen fogadják. Neki ugyan ritkán volt része hátrányos megkülönböztetésben, és piszkálódást is csak azért kapott, mert „stréber” volt az egyetemen, de alig látóként is látja, hogy a helyzet – bár javulóban van – még mindig nem jó.
A fogyatékkal élőket ugyan egyre jobb intézményi rendszer veszi körül, a technika fejlődése pedig hatalmas segítség neki is, de arra a kérdésre, hogy ha megtudnák javítani a látását, örülne-e, meglepő módon azt mondta: nem.
„Így születtem. De különben is, ha látnék, eltűnne a fotós oldalam hitelessége, és nem utazhatnék olcsón a közösségi járműveken sem” – kacag fel Bence, mert ő ilyen.
Mindennek a napos oldalát látja. Tanuljunk tőle!
Kiemelt kép: Mészáros Zita
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
