Már egy éve körvonalazódott a gondolat, hogy kellene valaki, aki könnyedén mozdítható, bevethető, elfogadó, bírja a dackorszakot, bírja a kiskamaszkort, bírja a gyerekeket – röviden kell egy bébiszitter, hogy legyen énidőm. Megálmodtam. Megírtam az egyik helyi csoportban, ajánlást kértem ismerősöktől, megkérdeztem az oviban és lett is három jelölt. Semmiben sem hasonlítottak egymásra, talán csak abban, hogy mindegyik másért volt megnyerő.
A munkanélküli hippi
Az első vendégünk Betti volt, az egykori pincérlány, akit a covid munkanélkülivé tett. Rövid bemutatkozásában azt írta, hogy néha takarít, időseket gondoz és vigyáz egy-két gyerekre. A villamosmegállóban találkoztunk, onnan sétáltunk a játszótérre. A lány igazi 21. századi hippi volt, kendővel felfogott hajjal, menő pólóban, fülében hatalmas fülbevaló, karján megannyi karkötő. Köztük a 2015-ös Sziget fesztivál szalagja – Robbie Williams a nagyszínpadon, éreztem a szagokat, a tömeget, a hangerőt… Ahh… hol van az én Sziget-belépő gyűjteményem? Valahol a gyerekjátékok alatt, egy eldugott fiókban! Csak ott lehet. Vagy költözésnél kidobtam? Mindegy…
Imádtam a színeit, sugárzott a személyisége, a pozitív életszemlélete. Felváltva kérdezgetett engem és a gyereket, és ő is minden kérdésemre igyekezett válaszolni. A játszón leültünk hármasban egy padra, a fiam nagyon megnyerő volt, nem is hittem volna, hogy ilyen jól fogadja. Beszélgettek. Majd pár perc múlva megérkezett egy kis barátja és tőlük lett hangos a játszótér. Bettivel még váltottunk pár szót, majd átadtam őt az amúgy nem túl zsúfolt parknak. Látni szerettem volna, hogyan felügyel egy Villám McQueen és Usain Bolt keverékéből álló 4 évest.
Segített felmászni a mászókára és segített belökni a hintát. Aztán sorra kóstolta a homokfagyikat, sőt még a dömpert is húzta egy darabon. Aztán leült mellém és hívta a fiamat, a nevén szólítva. Csakhogy a kisfiú nem jött. Merthogy az a gyerek, akivel játszott, nem az én fiam volt.
Az én fiam mindeközben a nagyoknak való drótköteles mászóka 5 méter magas tetejére próbálta meg kitűzni a kalózzászlót. Felügyelet nélkül. Vagyis az én óvó tekintetem mellett. Csak azért nem avatkoztam közbe, mert már ezerszer felmászott oda, ismer minden lépést.
Öt perccel ezelőtt még pirospacsiztak. Most pedig egy legalább két évvel idősebb kisfiú mellé szegődött játszópajtásnak, aki még csak nem is emlékeztet az én gyerekemre. Először nem értette, hogy miért nem jön a másik gyerek az ő szép kérésére, de amikor felmutattam a pókhálós mászóka tetejére, akkor leesett neki. Érezte is, hogy ennek a castingnak itt a vége, hiszen az mégsem járja, hogy lejön a játszóra Martinnal és hazamegy Balázzsal. Próbáltam adni neki még egy esélyt, de azt mondta, hogy az első találkozás fiaskója után nagyon feszélyezve érezné magát.
A megfáradt óvónő
Kati néni igazi főnyereménynek tűnt. Eltöltött 30 évet az óvodában, gyerekek nőttek fel a szárnyai alatt, imád kreatívkodni, mondókázni, énekelni és még zongorán is lejátszik néhány zeneművet. Ismeretlenül is imádtam. Vele is a lakótelep egyik eldugott zugában, egy kis parkban találkoztunk. Óramű pontos volt, és nagyon kedves. A fiam vele is nyitott volt, elmondta neki, mi történt aznap az oviban, Kati néni pedig figyelmesen végighallgatta, majd anekdotázni kezdett.
Óvónőként dolgozott, két éve nyugdíjas. Két kisbabára szokott vigyázni, fél-fél napot egy héten. Csakhogy az én Taz fordulatszámú gyerekemmel néha (mindig) le kell menni, hogy a végtelenített mozgásigényét kiélhesse. Kérdezte, hogy mennyit vagyunk kint. Mondtam neki, hogy délelőtt 2-3 órát és délután 3-4 órát azokon a napokon, amikor nincs ovi, a köztes időben otthoni játék, zenélés, rajzolás van.
Kati néni ekkor egyet hátralépett. Szerinte sokkal több időt kellene fordítani a gyerekek finommotorikus és nyelvi fejlesztésére. Szerencséjére pont ekkor jött egy „hihetetlen fontos, mulaszthatatlan” telefonhívásom, így nem válaszoltam csípőből. Helyette inkább megfigyeltem, hogyan is viszonyul a gyerekhez a szabad levegőn.
Próbálta leültetni egy asztalhoz, hogy beszélgessenek. De az oroszlán szájából spriccelő szökőkút sokkal érdekesebbnek bizonyult annál. Sikeresen elterelte a gyerek figyelmét, sem vizes, sem saras nem lett a fiam. Pacsi, Kati néni – gondoltam -, ügyes volt. Beírtam a piros pontot.
De aztán villámcsapásként hasított a fiamba, hogy ő most egy bűnöző és mivel más nem volt a láthatáron, így Kati néni legyen a rendőr, ő pedig menekül előle a biciklijével. Le-be-szél-he-tet-len volt. Egy nyitott parkban voltunk, a park egyik oldalán forgalmas út, a másik felén több méter mély támfal. A köztes terület körülbelül 20 méter volt. Három lépés futva, kettő sétálva, megállás. Erőre kapás, két lépés futva, megállás. Gyerek kiabál, hogy „sosem kapsz eeeel!” , én kiabálok, hogy „ááálj meeeg!”, Kati néni levegőért kapkod. Aztán egy James Bond-i fordulattal, a pad mögül hátranyúlva emeltem le a vadmotorost a bicajról, mint hirtelen a színen feltűnő különleges ügynök. Majd megkínáltam vízzel Kati nénit. „A lábam… 30 évet guggoltam az oviban… kikopott… nem tudok futni bicikli után… nekem a babák valók” – mondta lelombozva.
A nappalis egyetemista
Ez volt a három közül a legrövidebb bébiszitter-casting. De lehet, hogy a világ legrövidebbje. Ziláltan szállt le a villamosról a huszonéves lány. Kósza hajszálait próbálta kiseperni izzadt homlokából. „Hú, nem hittem volna, hogy a világ végére jövök, itt is élnek még emberek?”- kezdte a bemutatkozást – „Úgy rohantam… ez szeptembertől nem fog menni, mert egyetemen leszek, a város másik végében. Csak hétvégenként tudok majd jönni. Sziasztok, Vivi vagyok.” Kösz, Vivi. A hétvégéket megoldom magam.
Jelenleg van két új jelölt. Remélem, felkészültek.
Fotó: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
