Hiába olvassuk, látjuk úton-útfélen, hogy kerülni kell a stresszt, ezt igazából akkor sem tudnánk megtenni, ha remeteként élnénk valahol az Isten háta mögött. A stressz ugyanis életünk szerves része, és mint ilyen, hathat ránk pozitívan és negatívan is. Mégsem a stresszt vagy stresszort kell hibáztatnunk, ha nem tudjuk kezelni.
Az Edisonplatform 13. hírlevele is nagyon fontos kompetenciaként foglalkozik a stresszkezeléssel, amely tanulható, fejleszthető, és amellyel fontos is, hogy is megismerkedjünk. Első lépésként a stresszről kialakított negatív véleményünket kell átformálnunk, hogy a stresszre ne valami gyilkosra, hanem sokkal inkább a kreativitásunkat, fejlődésünket elősegítő hajtóerőre gondoljunk.
A stressz mint pozitív hajtóerő
Én nagyon szerencsés vagyok, mert stresszes helyzetekben is tudok jól teljesíteni:
- ha hirtelen előrébb hozzák a munka leadási határidejét,
- ha váratlanul megbetegszik mindegyik gyermekem (volt már rá példa, hogy egyszerre dőlt ki mind a három), vagy
- ha egy projekt során utolsó pillanatban borul minden, akkor sem szoktam kétségbe esni.
Megtanultam feladatüzemmódra kapcsolni, és ilyenkor kétszer olyan jól tudok összpontosítani a teendőkre, mint alaphelyzetben.
Mindfullness gyerekeknek
Az Edisonplatform szerint a gyerekeknek minél hamarabb meg kell ismerkedniük a mindfullness gyakorlatával, amelynek köszönhetően megtudhatják, mi hogyan hat a testükre, a gondolataikra és az érzéseikre, és ezeket meg is tanulnák hathatósan kezelni. Ennek kiindulópontja az, hogy felmérjük, ki mennyi stresszt bír elviselni még egészséges keretek között és mikor kell (muszáj!) azt mondani, hogy elég.
Nekünk, felnőtteknek talán ez a legnehezebb. Nem úgy nőttünk fel, hogy „stresszkezeltünk”, sokkal inkább úgy, hogy tartottuk a hátunkat vagy épp jó mélyen összegörnyedtünk a terheink alatt. Nem tanultuk meg kimondani, hogy nem bírjuk tovább, mert szégyelltük, vagy mert eszünkbe sem jutott. „Ha anyám kibírta, én is ki fogom”. „Ha apám boldogult iszonyú szegényen, én sem nyavalyoghatok.”
De miért kellene elfogadnunk a rosszat, ha vannak lehetőségeink a jóra? Miért akarnánk a gyermekeinket is ilyen jellegű stressz-nemkezelésre tanítani, amikor könnyíthetnénk legalább az ő életükön?
„Nekünk is nehéz volt, mégsem haltunk bele!”
Emlékszem, egyszer egy SZMK gyűlésen felvetettem, hogy a gyerekek, akik amúgy is bent vannak az iskolában napköziben, illetve tanszobán, hadd tarthassák bent az iskolai cuccaik javarészét. Nehéz az az iskolatáska, minek akarjuk, hogy mindig cipekedjenek? Tudod, mi volt számomra a megdöbbentő? A többi szülő reakciója: „Ne akarj anyámasszonykatonáját nevelni a gyerekedből!” „Nekünk is nehéz volt, mégsem haltunk bele!” „Túl fogja élni, ne legyél ilyen aggódógép!”
Aki ismer tudja, hogy én aztán biztosan nem akarok magatehetetlen, nyámnyila, mamahoteles gyermekeket nevelni az enyémekből. De ha egyszerűbbé és vidámabbá tehetem a napjaikat anélkül, hogy az nekem teher lenne, akkor miért is ne tehetném? Azért, hogy kemények legyenek? Ettől? A marha nehéz táskák cipelésétől inkább fáradtak és kedvetlenek már reggel is, ahogyan mi is azok voltunk annak idején. És igen, ez is egy fajta stressz. Egy teljesen átlagos, mindennapi stresszor. Kell ez nekik? Kell ez nekünk?
Sulinyugi program
Hát én nem kérek belőle és úgy látom, az Edisonplatform sem. Sulinyugi programjuk célja például az, hogy minden iskolás játékosan, a maga korának megfelelő nyelvezettel tanuljon a stresszkezelésről. Könnyen bevethető módszereket és feszültségkezelő tippeket sajátíthatnak el, hiszen az önkéntes segítők díjmentesen mennek el az iskolákhoz, ahol interaktív osztályfoglalkozásokat tartanak. Jó lenne nekünk is beülni egy ilyenre, nem?
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
