Negyvenpluszosan iszonyú nehéznek érezzük a karrierváltást, az álláskeresést, és az egész ezzel járó herce-hurcát. Igen, érezzük, én is ebben a csapatban játszom és megküzdöttem a karrierváltással kapcsolatos félelmeimmel, saját és kollektív, generációs félelmekkel.
Koszár-Leányvári Emőke írása
Mi vagyunk az X-generáció (a 60-as 70-es évek szülöttei), de simán digitális bevándorlónak is emlegetnek bennünket (Marc Prensky után). Jól hangzik ugye?
Pedig ha valakinek, hát nekünk baromira nehéz dolgunk van, nem kicsit, hanem iszonyúan – de tényleg.
Mert mi vagyunk az átmenet, akik már leélték az ifjúkorukat, mire találkoztak a digitális világ új vívmányaival – félig még a múltban éltünk, mert a szüleink ebben a kiszámítható nyugalomban neveltek. Közben persze lenyűgöztek a digitális újdonságok, elfogadtuk és elkezdtük használni őket. Aztán egyre jobban fel kellett pörögnünk, főleg, miután felnőttek az Y-ok, Z-k és nincs megállás.
Szüleink mellett abban nőttünk fel, hogy minden tervezhető, kiszámítható (náluk így volt), persze ezt időnként megrengetik válságok, nehézségek,
de a karrierjében ha valaki rááll ifjú korában egy pályára, akkor arról nem igazán tér le, végig ugyanazon a sínen halad, csak van, aki komótosabban, van aki szuperszónikus sebességgel.
Persze menő volt az érzés, hogy pont a lázadó kamaszkorunk elején-közepén-végén gyorsult fel úgy a telekommunikációval kapcsolatos látványos technológia, hogy elavultnak éreztük a szüleink tudását, így könnyebb és látványosabb volt ellenük a lázadásunk.
Ők is megbarátkoztak idővel a gyorsan fejlődő technológiával, csak nekik ez már inkább a szabadidejüket érintette, a munkájukat már nem annyira, nem volt „élet-halál kérdése”. Számukra nem volt igazi tétje annak, ha valaki a környezeténél lassabban vette fel a ritmust, max mire feltette a fb-ra, hogy mit sütött az unokájának, a barátnői már főző videókat osztottak meg.
De nekünk X-eseknek a sorsunk múlt az alkalmazkodó képességünkön, ezt teljesen komolyan gondolom.
Nem volt időnk arra, hogy hónapokig, hetekig tanulmányozzunk egy-egy új lehetőséget, mert már a nyomunkban jártak az Y-ok.
Ők már az oviban tudták, hogyan működik a mikro és otthon ők mutatták meg a nagyinak, hogyan hívja anyát a mobilján, vagy kapcsolja be a DVD-t. Ebben a közegben szocializálódtak, és ahogy nőttek felvették az egyre gyorsuló tempót – egyszerűen belenőttek és kész.
Szóval itt vagyunk két ég-és-föld generáció között, hídként, ami inkább emlékeztet egy széltől megbillenő függőhídra, mint a stabil acélszerkezetes, vasbeton alapú konstrukciókra. Mindeközben az előttünk és utánunk járók véleményét, előítéletét és tanácsait vagy épp beszólásait is viseljük – bár ha ezeket el tudod engedni a füled mellett, jobban jársz.
Az egyik nem érti, hogy miért akarunk munkahelyet váltani, miért nem jó nekünk az a biztos pont, ahol vagyunk (még akkor is, ha rosszul érezzük magunkat, nem megfelelő a bérünk, stb.) a másik nem érti, hogy miért vagyunk lojálisak, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretnénk, miért nem állunk fel, csapunk az asztalra, vagy simán csak lelépünk. Az egyik szerint nem vagyunk elég megfontoltak (pedig a korunk, a családunk, a gyerekeink, a hitelünk, a blablabla), a másik szerint túl lelkizzük, agyaljuk, problémázzuk a helyzetet.
Hát ez van, ezzel kell élnünk és ebből kell kihoznunk a legtöbbet. Főleg, mivel még majdnem legalább annyi aktív munkaerőként töltött év áll előttünk, mint mögöttünk.
Szóval 40+ után csak azért maradni egy munkahelyen, mert már „öreg” vagy hozzá, jó nagy önámítás. Még van kb 15-20 éved, hogy ugyanezt mondhasd, azért az elég durva, nem?
Most, miután azon győzködtelek, mennyire nehéz és rossz nekünk, szeretném, ha tudnád: azt gondolom, hogy a mi generációnk ISZONYÚAN ÉRTÉKES a mai munkaerőpiacon (igen, imádom ezt az iszonyú jelzőt, bocs).
Te is értékes vagy, aki ezt olvasod – ebben biztos vagyok.
Kezdjük azzal, hogy még a klasszikus érettségi-felvételi rendszerben végeztük az iskoláinkat, jóval több vizsgával és jóval több kötöttséggel, mint a mostani friss diplomások. Épp a mi időnkben nyíltak meg a szélesebb körben elérhető külföldi ösztöndíj lehetőségek, és amint megtehettük, mentünk külföldre tanulni, félévre, posztgradra (persze jópáran nem is tértek vissza, a cikk nem róluk szól, ők más kihívásokkal szembesültek).
A technika folyamatosan gyorsuló fejlődésével lépést tartottunk, közben a politikai helyzet is teljesen átalakult itthon, minden változott körülöttünk. Mi, ha nyelvet tanultunk, akkor az nem csak az angol volt, sőt az angol elég gyakran a második idegen nyelv volt, amit megtanultunk – több nyelvet beszélünk. Arról nem is beszélve, hogy bár a kötelező volta miatt elég limitált az orosz tudásunk, de képesek vagyunk teljesen idegen karaktereket is megérteni, cirill betűket elolvasni. Szóval több nyelvet is beszélünk vagy legalábbis értünk.
Negyvenes éveinkre jócskán szereztünk élettapasztalatot, és igen, azt gondolom, hogy ennek nagy jelentősége van a munkánkban.
Gyerekként sokat hagytak bennünket egyedül vagy a tesónkkal otthon a güriző szüleink, miközben a technika még nem tudott szórakoztatni, így magunknak kellett jobbnál jobb elfoglaltságokat találnunk. Ehhez aktívan használtuk az agyunkat, meg persze a haverjaink agyát. A józanész, mint megoldás nálunk a mai napig nagyon jól működik.
Először szembesültünk azzal, hogy a gyed-gyes intézménye mekkora feszkót tesz a családra, meg kellett küzdenünk a szülőségünket érő kritikákkal, ha otthon maradtunk három évig azért, ha nem maradtunk otthon, akkor azért. Ha anyaként egy év után visszamentünk dolgozni, akkor azért, ha apaként megkértük a feleségünket, hogy adjuk a gyereket két év után bölcsibe, hogy ne a mi vállunkon legyen egyedül a család eltartása, akkor azért.
Tök mindegy mit tettünk vagy döntöttünk ezen a téren, valaki egészen biztosan beszólt miatta. Tovább edződtünk.
Kombinálva a megszerzett végzettségünket, az élettapasztalatunkat, az esetleges külföldi tanulmányainkat, a nyelvtudásunkat és a túlélő természetünket, egy szuper kombinációt jelentünk közép- és felső vezetőként egy munkáltatónak. Főleg, ha felneveltünk pár gyereket is időközben, ott aztán bőven szükség volt az empatikus, asszertív, csapat moderátori és medátori készségeinkre.
Már csak azt kell ügyesen megmutatnunk egy munkáltatónak, hogy ebből a szupererőnkből hogyan tud a cége profitálni.
Fotó: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
