Csak a sirályok éneklő nevetése vágta olykor-olykor félbe az erkélyen ácsorgó merengésemet. Azon gondolkodtam – fél évnyi, dél-francia kalandunk végéhez közelítve –, vajon mennyi mindent viszek magammal Magyarországra? Ezernyi emlék rohant meg, majd tudatosan bekereteztem magamban azokat a szokásokat, amiket majd a hazaérkezés után is gyakorolni szeretnék.
Legszívesebben becsomagolnám és otthon kibontanám – írtam az azúrkék tengerről az egyik barátnőmnek üzenetben. Még viccelődtünk is, hogy jó nagy árvíz lenne, ám ahogy a humor mögött általában, úgy emögött is meghúzódott egy-két komolyabb mondanivaló.
Hiszen tudom, hogy mi lesz majd az egyik olyan dolog, ami a legjobban fog hiányozni: a tenger közelsége, megnyugtató hullámzása, a parti séták, kagylógyűjtögetések, és a pálmafák széltől zizegő ringása.
Bár tudom, hogy bármikor visszatérhetek majd – helybéli barátaimnak és a Marseille-Budapest fapados járatnak köszönhetően –, szeretném, ha hazavinnék magammal olyan szokásokat, amikkel a mediterrán lét szépségeit az otthoni közegben is átélhetem.
1. Apéro-ra fel!
Franciaországban a gasztronómia egyben életfilozófia is.
Az asztal köré ülve zajlik az emlékezetes pillanatok zöme, nemcsak nagy alkalmak, események ünneplésekor, hanem a hétköznapok varázsában is.
Az élet kisebb-nagyobb dolgait finom ízek kíséretében osztják meg egymással, és mindeközben sehová sem sietnek. Ami engem illet, mindig is imádtam lassan étkezni, ezért most úgy érzem, ebben is otthonomra találtam.
Az egyik kedvenc gasztronómiai szokásom az apéritif lett, ami egyfajta étvágy- és kedvcsináló csipegetés-iszogatás.
A dél-francia apéro főszereplői a különböző tapenade-ok (mártogatós-tunkolós, általában olívabogyó-alapú finomságok), kenyerek és csicseriborsólisztből készülő panisse vagy cade falatok, kolbászok, harapásnyi, friss és rántott zöldségek.
Mindezt isteni borokkal kísérik vagy üde, ánizsos pastis-t kortyolnak hozzá, ami ugyanolyan megmásíthatatlan része a dél-francia italkultúrának, mint a rosé borok. Az biztos, hogy a vízzel higított, jéggel hűtött pastis opálos színe örökké beíródott az emlékeim közé.
2. Piknikezés a természet ölelésében
Bár a tengert nem vihetem haza magammal, otthon is keresni fogom a vízpart megnyugtató erejét.
A külföldi kalandozás előtt is kedveltem a természetközeli programokat, de a tenger tette fel igazán az i-re a pontot. Magával ragad, elfeledteti velem az időt, békét sugároz – még a viharosabb napokon is képes lecsendesíteni.
Az ínycsiklandó falatok ebben a nyugodt, békével átszőtt hangulatban extrán jól tudnak esni az embernek. Gyakran látom, ahogy a helyiek kint vacsoráznak a tengerparton, leterítenek egy színes pokrócot vagy viszik magukkal az összecsukható székeiket, előveszik a mindenféle finomsággal megtöltött táskájukat és szeretteik, barátaik körében, a naplemente fényeivel megvilágított csodahelyen laknak jól.
Velem az is sokszor előfordul, hogy csak fogok egy kis sajtot, egy aranybarna bagettet, némi bort, és irány a tengerpart! Ez lett a definíciója az egyszerű, de nagyszerű vacsoráknak, amit a hazaköltözéssel sem szeretnék magam mögött hagyni.
Bár a helyszín változni fog, a hangulat, amit a magammal vitt szokással teremthetek, magáért beszél.
3. Piacozós délelőttök
A dél-francia emberek egyik legfőbb találkozópontja a piac. Nálunk, Six-Fours-ban is csodás, de a velünk szomszédos, ékszerdobozszerű településen, Sanary-ban nem akármilyen piac található: Franciaország legszebb piacának választották 2018-ban.
A színek és illatok itt olyanok, mintha beszélni tudnának: mosolygós sárgadinnyék, kacsintós fokhagymák, álmodozó padlizsánok várják, hogy betegyük őket a kosarunkba.
A piac nem egy gyors bevásárló túrát jelent, itt megállnak az emberek néhány jó szóra, megkóstolgatják az újabb portékákat, leülnek valamelyik szomszédos kávézó teraszán egy feketére…
Ezt a jó szokást is szívvel-lélekkel magammal viszem. Az egekig emelkedő élelmiszerárak miatt egyébként is azt tervezem, hogy felkeresem a legjobb ár-érték arányú lelőhelyeket, beleértve a nagyobb áruházakat, piacokat, őstermelőket, csomagolásmentes boltokat…
Ám mielőtt mindez stresszbombává válna, emlékeztetem magamat a mediterrán, slow living típusú bevásárlásokra, piaci körökre.
4. Spontaneitás és művészet
A költözés előtt feszes életmódot vezettem: tízből kilenc esetben a feladatoknak, a munkának és a tanulásnak éltem, mindig ez volt a prioritás, és a kikapcsolódásul szolgáló programok, események szinte csak tervezetten fértek bele.
Aztán fordult velem a világ – a Franciaországban megismert barátaim megmutatták, milyen üdítő a spontaneitás, mekkora ereje van annak, amikor csak szimplán tudjuk, hogy szombat este csinálunk valamit, de az, hogy pontosan hány órakor és mit, az csak röviddel előtte ölt testet.
Bevallom, először tényleg szokatlan volt mindez, aztán annyira megszerettem, hogy ezt is minden bizonnyal magammal viszem.
Ám a spontaneitás nemcsak a baráti találkozók, koccintások, apéro-k velejárója lett. Ezerszer előfordult, hogy random séták alkalmával futottam bele egy még nem látott galériába, könyvesboltba, kiállításba, koncertbe…
Nem egyszer történt például olyan, hogy a galériában a kiállító művész is jelen volt, és egy jó negyedórát beszélgettünk, még elérhetőséget is cseréltünk.
Az sem volt ritka, hogy félig vizes hajjal, strandcuccal baktattam hazafelé, meghallottam, hogy a közeli parkban épp koncert kezdődik, és betértem egy félórányi zenei utazásra. Szeretném, ha otthon is majd időt és teret adnék magamnak arra, hogy képes legyek belebotlani a véletlen, feltöltődést ígérő dolgokba.
5. Lezser csinosság
A franciák lezser eleganciája, stílusa talán nem túlzás, hogy világhírű. Az ország déli vidékein sincs ez másképp, csak még adjunk hozzá egy fűszerezésnyi tengerparti hangulatot!
A lenge maxi ruhák, a szalmatáskák, a sportos sortok, apró trikókkal, libbenő blúzokkal… Felkapni valamit, hogy leugorjunk a piacra, a partra, a pékségbe – ez tényleg a lezser csinosság művészete.
Hogy őszinte legyek, a világ legtermészetesebb dolga, hogy mindeközben az ember lánya nem mindig húz melltartót. És ez nem feltétlenül a kacérkodásról, a kifelé mutatásról, a szexualitásról szól, hanem jóval inkább a kényelemről, önmagunk szeretetéről, elfogadásáról, és arról, hogy a természetesség természetes is maradjon.
Ez a hozzáállás engem teljesen magával ragadott, szóval úgy érzem, hazaérkezve sem fogok gyakrabban találkozni a melltartós fiókommal, mint ahogy az itt, Dél-Franciaországban történik.
Fotók: Ihász Nóra
Ha szívesen olvasnál arról, hogy mi történt a költözés óta, merre járunk, milyen helyeket fedezünk fel, akkor szívből ajánlom a blogomat és az Instagram-oldalamat.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
