Mind a négyen sokat tanultunk az elmúlt egy évben. Másképp és más úton, de mindannyian változtunk, és alakultunk a tapasztalataink hatására. 365 nap egy új országban és egy új életben.
Van, aki hosszasan tervez, beszerez minden szükséges információt, óvatos, szeret biztos lenni abban, ami történni fog és elkerülni a lehető legtöbb rizikót vagy zsákutcát. És van olyan, aki nem szeret sokat tervezni és azt vallja, minden hídon akkor megyünk át, ha odaértünk. Sokkal inkább a cselekvés érdekli őket, mint a terv, vagy a cselekvésig vezető út.
Sokszor, nagyon sokszor elhangoztak ehhez nagyon hasonló mondatok tőlem különféle képzéseken, konferencia előadásokon.
Igyekeztem megmutatni, hogy mindenki másként élheti meg ugyanazt a helyzetet, ezzel is elősegítve az együttműködést. Mert senki nem jó vagy rossz úgy ahogy van, csak más.
Ezt látom most a mi családunkon is, a Kanadában töltött első év után, amit másképpen éltünk meg, és máshol, máshogyan vagyunk most jelen.
Nekünk, felnőtteknek sem volt ez ugyanolyan. Ahol az első írást befejeztem, a reptéren mögöttünk becsukódó automata ajtó után, egymás mellett, de más pályán haladtunk.
Az én részem volt a legegyértelműbb, szeptember elejétől ismét iskolapadba ültem. Ez is okozott meglepetéseket, hiszen arra készültem, hogy majd bejárok órákra, és a félév végén vizsgázom. Hát, nem kis döbbenetemre már 4 hét után jött az első vizsga, sőt már a második héten beadandó feladatok, és óra előtt beküldendő kvízkérdések igényelték az időm a lazulás helyett.
Megkezdődött a “nincs hétvégém” korszak. Sokszor bosszankodtam, ha épp gyönyörű idő volt hétvégén (igen, éppen nem esett) én meg csak a könyveim mellől néztem a napsütést…
Innen visszanézve mégis nagyszerű időszak volt. Alkalmazkodnom kellett egy teljesen új rendszerhez, más nyelven, más célokkal. Nem állítom, hogy az elején nem volt súrlódás, míg hozzácsiszolódtam az új körülményekhez, de megszerettem ezt az újdonságot is. A harmadik szemeszterre pedig már bőven megvolt a rutin. Nagyszerű embereket ismertem meg, legyenek azok a tanáraim vagy a csoporttársaim, akiknek legnagyobb részével máig tartom a kapcsolatot. Ez nem változott, az emberi kapcsolatok fontosságát hoztam magammal.
Szabi útja is körvonalazva volt, bár azért jöttek a nehézségek,
amiért a reptéren nem kapta meg a munkavállalási engedélyét, sőt, arra hivatkozva, hogy úgyis hamarosan megkapja majd, még látogatói engedélyt sem nyomtattak neki, így augusztustól január közepéig kb. szellemként létezett, mert bár itt volt, a rendszer szerint mégsem, hiszen nem volt nyoma annak, hogy belépett az országba.
Nem tudott bejelentkezni, és eljönni „kresz”vizsgázni velem (ó, erről és a vezetésről egyszer majd külön mesélek), nem szerezhetett jogosítványt, nem kapott adószámot, nem nyithatott bankszámlát, és nem tudtam felvenni a biztosítottak listájára magamhoz.
Nem volt egyszerű helyzet, kicsit olyan, mint Sandra Bullock élete a Hálózat csapdájában, de csak kicsit, mert ugyan nem voltak papírjai, – nem, a magyar útlevél a legkevésbé sem számított – azért szerencsére senki nem vette át a helyét és nem is üldözték, így csak békében idegeskedtünk míg vártuk a papírjait. (Több, mint öt hónapig. Aztán megszereztük őket, de azt sem a hagyományos módon. Ez is egy újabb, külön történet.)
Január vége óta azonban dolgozik, és megtalálta azt a csapatot, aminek szeret a része lenni, és ahol megbecsülik a tudását, és az emberi kvalitásait.
Már tudjuk, hogy milyen ritkaságszámba megy, hogy a saját szakmájában, ugyanazon a szinten tudott elhelyezkedni, ahol 9000 km-rel korábban abbahagyta. Ő meg amellett, hogy 150%-on teljesít (mert nem is tudna másként), közben csendben coach-olja a többieket. Win-win.
A gyerekek útja szintén más volt.
Én máig emlékszem, amikor az első itt töltött héten Vancouverben jártunk – először használva az itteni metro-t, a SkyTrain-t, ami nevéhez hűen egy a magasban kiépített sínpályán halad – és sétáltunk az English Bay homokján. Végtelen megkönnyebbülés töltött el, és az az érzés, hogy szabad vagyok. Könnyűnek és szabadnak érezni magam pedig hihetetlenül jó volt.
Miközben a gyerekeim kb. egymással versengve fanyalogtak és közölték, hogy ugyan mi az a bárgyú vigyor a képemen, meg persze óceán meg öböl, de hát ez csak nagy víz, és itt különben is minden úgy rossz, ahogy van. (Az idézet nem pontos, kicsit finomítottam a kifejezéseiken. Online nyomdafesték, meg ilyenek.)
Igen, egy darabig azt mondogattuk egymásnak, hogy innen lesz szép győzni. Na meg azt, hogy reméljük tíz év múlva belátják, hogy ez milyen jó döntés volt. Addig marad a kamaszgrimasz.
A fiunk útja volt a könnyebb, pedig miatta aggódtam jobban. Már odahaza sem volt a társaság közepe, holott kicsiként ő volt a szociális lény mintaképe. Aztán egyre kevésbé volt nyitott, és egyetlen barátot mondhatott csak magáénak, és abban sem vagyok biztos, hogy ez nem olyan „ha nincs más, jó leszel te” is barátság volt.
Ennek ellenére hatalmas erővel tiltakozott az utazás, a költözés ellen. Kettejük közül mégis ő volt az, aki inkább bevonódott a folyamatokba, aki inkább pakolt és készült velünk. Számtalanszor elmondta, hogy nem akar repülőre ülni, hogy egyáltalán nem akarja elhagyni a kis biztosat, és megszokottat.
Nagyon furcsa volt egy 12 évesnek elmagyarázni a miérteket. De már nem volt olyan kicsi, hogy ne várjon magyarázatot, csak elfogadja, mert mi azt mondtuk.
Az első időszak nehézségei után nagyon jól magára talált. Az osztályfőnöke folyamatos támogatásával – akitől olyan figyelmet kapott, hogy nem tudom lesz-e még ilyenben része valaha – megerősödött, kinyílt, célokat fogalmazott meg magának, és barátságokat kötött. Igen, hű maradt önmagához, egy igazi barátja lett, de az osztály befogadta és jól érezte magát közöttük.
Az ofőjével – a covid szabályokat enyhítése után, mikor már nem csak óra kezdésre lehetett bemenni, hanem korábban is – egyfajta barátságos versengés alakult ki, hogy ki ér be a suliba hamarabb. Minden reggel 8:00 körül indult suliba, ami csak 8:40-kor kezdődött.
Szeretett beszélgetni a tanárával, megtalálta a maga kis biztos kikötőjét az új környezetben rajtunk, a családján kívül is. És nagyon jól választott támogatót magának.
Idén is ő lett volna az ofője, ám egy új fiatalember lép az életébe várhatóan október elején, aki minden figyelmére igényt tart majd, így ebben a tanévben nem találkozunk vele.
A lányunk küzdelmesebb utat járt be. Számára a barátság általában úgy kezdődött, ha valaki odament hozzá. Ő volt az, aki ritkábban lépett, még ha többször beszélgettünk is arról, hogy senki nem lát a fejébe és nem tudhatja, hogy szeretne csatlakozni, ha nem szól. Itt is hamar a szárnyai alá vette egy előttünk néhány hónappal korábban érkezett kislány, és egy ideig úgy tűnt, hogy jó csapatot alkotnak majd.
Aztán mikor az “új lány” azaz a mi lányunk beérte a másikat tudásban, furcsa csavart vett a történet. A barátnő innen már versenytársnak tekintette a tanárnő figyelméért és szeretetéért vívott “harcban”. Nehéz máshogy nevezni, de amikor a lányunk a suliból hazaérve döbbenten közölte, hogy már megint azt mondta neki a “barátnője”, hogy ő mennyivel jobb nála mindenben, nem nagyon volt min vitázni vagy győzködni, hogy biztosan nem úgy gondolta.
A lányunk nem szeretett iskolába járni. Nem érezte, hogy ide tartozna, a hétvégéi azzal teltek, hogy a régi barátnőivel beszélgetett messengeren, és azt hiszem nagyon sajnálta magát, hogy a szörnyű szülei miatt ilyen helyzetbe került. Itt minden rossz volt. Nem is volt hajlandó megvizsgálni, mi lehet jó.
Amikor végre újra lovagolni kezdett – két hónapba telt egy lovardát találni, ahol válaszolnak, ha az ember keresi őket – egy kicsit javult a helyzet. A lovak és az edzője sokat segített, hogy lépésről-lépésre újra magára találjon. Nagyon sokat tanult. Azt hiszem, önmagáról is.
Az ő ofője is nagyon jó fej volt, mindig számíthattunk rá. Ő is igyekezett megláttatni vele a szépet is ebben a „nehéz sorsban”. A tanév végére azért javult a helyzet, új barátnőt szerzett, bár még ez sem volt az igazi. De az iskolai rendezvényeken lelkesen vett részt, nagyon jó programokat találtak ki nekik az év végére, mikor már lazultak a covid-szabályok.
Mind a négyen sokat tanultunk az elmúlt egy évben. Másképp és más úton, de mindannyian változtunk, és alakultunk a tapasztalataink hatására.
Szerencsére sokat beszélgettünk közben, még akkor is, ha nem értettünk egyet. Együtt mentünk, vagy vergődtünk át az akadályokon, és visszanézve látjuk csak igazán, milyen nagy utat jártunk be alig 365 nap alatt.
Az idei tanévünk jól indult, mindkét gyerek ahhoz a tanárhoz került, akihez szeretett volna, a lányunk már lelkesen mesélt az atlétika csapatról, a tájfutásról, és az újra induló drámaszakkörről, és már barátnőt is talált. A fiunk a 13 évesek visszafogott lelkesedésével, de újra csatlakozik az iskolai zenekarhoz, a tollast és a röplabdát is folytatja. Új mintáik vannak, új rendszer, ami immár nem idegen, hanem ismerős. Az alkalmazkodókészségük kiállta ezt a próbát. Persze nincs kétségem afelől, hogy lesz itt még teszt.
Van olyan hegy, ami már mögöttünk van, azokra mindenképp érdemes visszanéznünk néha. Aztán előre tekinteni és látni, mi minden vár még. Végül pedig feltenni a napszemüveget (na jó, hamarosan már elővenni az esernyőt lesz a reális) és csak élvezni az utazást.
Fotók: Pixabay, Adobe Stock, a szerző saját képei
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
