Barion Pixel Skip to content
Kanada-család

Az ügyintéző szabályosan rábeszélt, hogy a családom is maradjon kint velem – Erikát tárt karokkal fogadta Kanada

Költözni egyszerre nehéz és felemelő. Érzelmi hullámvasút a javából, ahol a búcsú és a lezárás éppúgy lehet nehéz, mint bizakodással tekinteni a jövő felé. Ha egyetlen tanácsot adhatnék az ennyi lenne: készülj fel. Bármi megtörténhet. Ha kettőt, akkor azt, hogy ne higgy nekem sem, mert mindenki útja más, az én tapasztalatom nem biztos, hogy nálad is megáll. Egyet tudok, elmesélem, velünk hogyan történt.

2021. augusztus 9-én szállt le velünk a repülőgép Vancouverben. A költözésünket mégsem lehet ehhez az egyetlen naphoz kötni, az első lépések évekkel korábbra datálhatók.

Azt hiszem, sokan eljátszottunk már a gondolattal, milyen lehet másik országban élni. Van, akik már ki is próbálták aztán hazatértek. Mi is közéjük tartozunk, éltünk Belgiumban sok évvel ezelőtt. Aztán megszülettek a gyerekek, elindítottuk a céget és hittük, hogy sokaknak segítünk, és minden jól lesz.

Csak előre néztünk, kicsit talán szemellenzősen, 2019 nyarán beszélgettünk először arról, hogy talán menni kéne.

Abban maradtunk, hogy adunk magunknak még egy évet, és meglátjuk, hogy mi történik. Majdnem biztos voltam benne, hogy nem lesz miről beszélnünk, hiszen szépnek ígérkezett a jövő, és a gyerekek is jó helyen voltak a suliban.

Aztán megérkezett a covid, vele együtt várható és nem tervezhető változások mindenütt. 2020 október közepén pedig azt mondtam, hogy akkor MOST elérkezett az idő, hogy költözzünk.

Én nem ilyen világot képzeltem a gyerekeimnek. Sőt, ha teljesen őszinte akarok lenni, nem ilyet képzeltem magamnak sem.

Elindult a tervezés. A nulladik lépés azt volt, hogy tisztáztuk, hogy mindketten úgy gondoljuk, hogy menjünk és mindketten készen állunk beletenni az időt, energiát ami ezzel jár. (Az elmúlt 20 évben már számtalanszor voltam hálás ezért a tiszta és egyenes kommunikációért és a hihetetlen együttműködésért közöttünk.)

Kész szerencse, hogy ezt tanítottuk több, mint 10 éven át, hogy nem elég beszélni a dolgokról, cselekvés nélkül mindez csak elmetorna, és egy “mi lehetett volna ha” gyakorlat.

Kanada volt mindkettőnknél az első helyen

A követező lépés az volt, hogy kitaláljuk hová is indulunk. Egyetértettünk, hogy csak olyan helyre, ahol angol a beszélt nyelv, hiszen ezzel lesz a legkönnyebb dolgunk – még ha egyébként nem is lesz könnyű sehogyan. Nem áltattuk magunkat már az elején sem.

Megírtuk a nem túl hosszú listát a szóba jöhető országokról, és elkezdtük a pro és kontra érvelést. Na, ne gondoljatok semmi tudományos kutatásra, az eddigi tudásunkat használtuk mindössze. Ha azt mondanám hosszasan elmélkedtünk, vagy akár csak vitáztunk, nem mondanák igazat. Mind a kettőnknél Kanada volt az első helyen.  Mindazok alapján amit tudtunk, a demokrácia, az elfogadás és sokszínűség országába készültünk.

És mivel egyikünk sem híve az ismeretlenbe való ugrásnak, így nekiláttunk a tervezésnek.

Kanadában nagyon sokféleképpen, de mindig pontrendszer alapján lehet letelepedési engedélyhez jutni, és hamar kiderült, hogy a legismertebb változatban esélyünk sem lenne, mivel a korunkra tekintettel 100 pontos mínusszal indulunk.

Maradt tehát egy kevésbé járt út, jelentkeztem egy főiskolára. Mivel elfogadták a jelentkezésemet és mindössze három héttel a kérelem beadása után már meg is kaptam a nyilatkozatot a bevándorlási hivataltól, hogy engedélyezik, hogy ott tanuljak, április közepétől felgyorsultak az események.

Tegyünk hozzá gyorsan, nem magunktól voltunk ennyire felkészültek, egyeztettünk, konzultáltunk szakemberekkel, hogy minél nagyobb eséllyel induljunk, és ne kelljen újra és újra jelentkeznünk.

Kanadában nemzetközi tanulóként tanulni kifejezetten drága mulatság, több, mint háromszor annyit fizetünk egy képzésért, mint egy kanadai állampolgár vagy egy tartózkodási engedéllyel rendelkező.

Eladtuk a házat, az autót, kipakoltuk és eladtuk/odaajándékoztuk/felajánlottuk jótékony célra a bútorainkat, berendezési tárgyainkat, konyhai felszerelést. Az egész életünk tárgyai és emlékei komoly selejtezésen mentek át, és tényleg csak a legfontosabbak maradhattak.

Nem volt teljesen Marie Kondo-s a válogatás, de majdnem. Nagyon kevés dolgunk maradt. 5 nagy és 4 kis bőrönddel érkeztünk, egy teljesen üres házba.

Pánik a reptéren

De menjünk még vissza egy kicsit az indulásig. A nagy nap reggelén a barátnőm házában ébredtünk, aki befogadott bennünket az utolsó 3 napra, miután átadtuk a házat új tulajdonosának – még egyszer lemázsáltuk a már számtalanszor megmért csomagjainkat – amelyek érthetetlen módon az éjszaka 20dkg-ot híztak, ezen kicsit be is pánikoltunk, hogy túlsúlyosak lesznek, de a reptéri mérleg 1 kg-al kevesebbet mutatott.

Kanada-család

Azt hittük mindenre felkészültünk, de nem így történt.

A földi kiszolgáló személyzet ugyanis úgy döntött, hogy a családnak nincs megfelelő papírja ahhoz, hogy kiutazzanak velem. Teljesen mindegy volt, hogy mi van a kanadai kormány honlapján, hogy mi tudtuk, hogy minden jogszerű, hiszen a kanadai főiskolára felvételt nyert és tanulói engedéllyel rendelkező személyt elkísérhetik a közvetlen családtagjai, nem voltak hajlandóak felengedni bennünket a repülőre.

Közölték, hogy szerezzünk igazolást a kanadai nagykövetségről, hogy be fogják engedni őket Kanadába, akkor felengednek. Lássuk be, ez nagyon életszerű, hogy a kanadai nagykövetség emailben ad engedélyt az országba való belépésre. Ezt csak a kanadai határon tudják megtenni, korábban nem.

Annyit sikerült elérnünk, – miután a korábbi csapat munkaideje lejárt és egy másik csapat vette át a helyüket – hogy becsekkoltak bennünket Münchenig.

Várakozás közben felhívtam a budapesti nagykövetséget, ahol közölték, hogy írjak a bécsi követségnek. Egyre szebb, gondoltam, de bepötyögtem az emailt a telefonomon, amiben a segítségüket kértem. Nem kívánom senkinek azt az állapotot, amiben utaztunk Münchenig.

Mi a francot csinálunk, ha nem engedik fel őket a gépre? Nincs B terv, együtt megyünk, de mi van, ha rajtunk kívül álló okokból kerül homokszem a gépezetbe?

Mire leszálltunk, megérkezett a válasz a bécsi nagykövetségtől, amelyben leírták, amit mi is hangoztattunk, hogy a tanulói vízummal rendelkező személy közvetlen családtagjai beléphetnek Kanadába, és kivételt képeznek a beutazási korlátozás alól. Egy kicsit megkönnyebbültünk, de csak egy kicsit. Volt ugyanis szűk másfél óránk arra, hogy felvegyünk a csomagjainkat, újra becsekkoljunk – meggyőzzük a személyzetet, hogy engedjenek felszállni és eljussunk a reptér ellentétes oldalán lévő kapuig.

Szerencsére kevesen voltak előttünk, és a check-in pultnál is nagyon kedves volt a hölgy. Megértette a helyzetet, elolvasta a telefonomon az orra alá dugott emailt, és biztosított róla, hogy megtesz minden tőle telhetőt, hogy segítsen. (Itt már érezhető volt a hozzáállásbeli változás.)

Telefonált, visszaigazolást kért, hogy jól gondolja-e, megkapta, hogy rendben vagyunk, mehetünk. Felvette a csomagjainkat, majd átadta a jegyeinket. És megkezdődött a nagy futam. A fiúk gyorsabbak voltak, mert át tudtak menni a gyorsított automata ellenőrző kapun, ám mivel a legkisebb családtag még nem érte el a 12 éves életkort, így nekünk be kellett állnunk a sorba.

Végigrohantunk a reptéren, és várt a letaglózó utolsó kör, a kapunál is kitalálta az egyik hölgy, hogy nem szállhatunk fel, mert nincs meg a papírunk.

Megmutattam neki a követségtől kapott emailt. Úgy éreztem ugyanazt a kört futjuk már sokadjára, és nem lesz jobb. Azt mondta, az emailben nem szerepel a velem utazók neve. Naná, mert ha nevesítenék őket, azt már vízumnak hívnák, amit a követség nem adhat ki, csak a határon kaphatjuk meg a belépéshez szükséges papírokat.

Maradjon mindenki

Nagy nehezen sikerült meggyőznünk őt, hogy ennél konkrétabb papírokat képtelenség lenne szereznünk. Nem tudom szavakkal visszaadni a megkönnyebbülést, amikor – utolsó utasokként – elfoglalhattuk a helyünket a gépen. Máig hálás vagyok annak a fiatal lánynak, aki átadta a helyét, így egymás mellé ülhettünk a 11 évessel.

10.5 órás utazás után magyar idő szerint hajnali háromkor érkeztünk meg, de még nappali világosság fogadott, hiszen délután hat óra volt. Az adrenalin még nem hagyott összerogyni bennünket, hiszen most jött el az a pont, amire többen felhívták a figyelmünket, hogy minden attól függ, milyen az adott ügyintéző hangulata épp akkor, mikor odaérünk.

És kiderült, hogy aznap egyetlen dolog volt, ami miatt nem kellett izgulnunk, az pedig az ügyintéző volt.

Szabály szerint rábeszélt bennünket, hogy maradjon itt mindenki, míg én tanulok, hiszen mindenki legálisan megteheti. Ahogy azzal sem volt semmi gondja, hogy beengedjen bennünket az országba. Rövid várakozás után megkaptuk a papírjainkat, és indulhattunk is kifelé, ahová már érkeztek értünk az itteni ismerősök.

Amikor becsukódott mögöttünk az automata ajtó, sok mindent magunk mögött hagytunk. És sok minden állt még előttünk. A legfontosabb az volt, hogy megtettük életünk leghosszabb és legstresszesebb útját, és bíztunk benne, hogy remek dolgok várnak ránk a mi új világunkban.

Fotó: Pixabay

Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.

Tetszett a cikk?

Megosztás:

Ajánlott cikkek:

2024 © NŐI VÁLTÓ - Minden jog fenntartva | Weboldal: Kardos Gergely