A kelenföldi peronon álltam, bámultam a hetvenes férfi szandál-zokni kombóját, kezében kőbányait tartott – viccesen hangozhat, de ebben a szituációban esett le, hogy hazaértem, véget ért 2022 nagy kalandja, a francia fél év, ami milliónyi maradandó momentummal gazdagította az életemet.
Forró, nyári napon, augusztus 31-én költöztem haza a dél-franciaországi Six-Fours-ból, ami bár itthon kevésbé ismert, mint Nizza, Cannes, Saint-Tropez „szentháromsága”, biztosra tudom mondani, hogy a Francia Riviéra egyik legszebb környékén helyezkedik el. Otthagyni ugyanolyan nehéz volt, mint amikor az embert a legédesebb álmából azzal keltik fel, hogy menni kell. Öt perc szundira itt esély sem volt, a naptáramba beírt „hazautazás” szócska tintája már kitörölhetetlenre száradt.
A marseille-i reptéren azon gondolkodtam, hogy fél év után engem biztosan nem fog annyira arcon ütni a fordított kultúrsokk, mint azokat, akik több évet, évtizedet töltenek külföldön. Az igazság viszont az, hogy erre nincs forgatókönyv, a
sokkhatás nem feltétlenül egyenesen arányos az eltelt idő mértékével, és a hazaköltözéssel járó szorongás, UFO-érzés, a realitás újrarendeződéséből fakadó, brutális fáradtság bárkit utolérhet,
aki nem egy röpke nyaralás miatt volt távol addigi otthonától.
Folyamatos repjegyvadászat
Szeptembertől kezdve rengeteget foglalatoskodtam azzal, hogy ebben az újrarendeződésben ne csak a nehézségeket, hanem annak szépségét is meglássam.
Örültem minden találkozásnak a szeretteimmel, barátaimmal, felvillanyoztak a magyaros ízek, a gördülékeny ügyintézés (Franciaországban néha idegtépő a bürokrácia, akár csak egy internetes előfizetés-lemondásról legyen szó), és jól esett végignézni a saját konyhaablakomból mindig is csodált, hatalmas fa levélhullását.
Közben viszont erősen ragaszkodtam a Franciaországban megélt élményekhez, a magamévá tett, új szokásokhoz, a visszavágyódáshoz. A Netflix-oldalam feltűnően sok francia sorozat- és film-előzményt kezdett tartalmazni, a Spotify-kedvencek sorában pedig megsokasodtak a francia slágerek. Feliratkoztam egy micro-learning módszert alkalmazó, francia nyelvtanulós levelező listára, hogy még tovább fejlesszem a nyelvtudásomat.
Sütizős-kávézós találkozók helyett pedig állandóan apéro-estekre vágytam. Vadászni kezdtem az itthon is kapható, különlegesebb sajtokat, francia pékségeket, és sokszor főztem azokat a recepteket, amiket Six-Fours-ban.
Mindeközben az sem okozott különösebb meglepetést – sem magamnak, sem a környezetemnek –, hogy a repülőjegyeket is folyamatosan nézegettem, december elejére pedig le is foglaltam egyet. Ennek két oka volt, és a fenti felsoroláshoz talán nem is kapcsolódik olyan szorosan, mint hinnénk.
Az egyik, hogy irtó mód hiányoztak a barátaim, akikkel ez alatt a fél év alatt ismertük meg egymást, a másik pedig a kíváncsiságom, ami a téli, dél-francia lét felé irányult.
A régi-új otthon mássága
A fordított kultúrsokk témakörére visszaevezve, a pszichológusok szerint az országváltás jellegzetes lelki szakaszai, fázisai el- és visszaköltözéskor is ugyanúgy megvannak. „Mindkét esetben – a mézeshetek felhőtlen öröme és lelkesedése után – az ember hirtelen szembesül régi-új otthona árnyoldalaival, nehézségeivel, másságával” – írja Schrammel Ivett pszichológus a weboldalán.
És olyan, mintha a szívemből szólna!
Vajon miben láttam, tapasztaltam ezt a másságot, azon kívül, hogy egy mediterrán és egy magyar közeg már jellegéből fakadóan is egyértelmű, hogy eltér? Hozok néhány konkrét példát, amikre úgy érdemes tekintenünk, hogy nem esünk a túláltalánosítás hibájába, csapdájába.
A vacsora elvette az ebéd kenyerét
Este 9-10 óra, rózsaszínesedő garnélák a serpenyőben, lobbanó tésztavíz, guruló pohár rosé, csacsogó szájak – például így telnek az esti órák Dél-Franciaországban.
Itthon ekkorra már rég véget ér a gyorsan beburkolt vacsora, a nassoláson is már túlvagyunk. A beszélgetés jóval ritkább, pörögnek a pixelek a televízión.
Sok mindenből fakadhat ez a különbség, az egyik például az, hogy míg a magyaroknak az ebéd, addig a franciáknak jóval inkább a vacsora a fő étkezés, ekkor szeretnek tartalmasabban, jó ízű ételek és beszélgetések mellett belakni, fizikai és lelki táplálékkal is.
Fél év elegendő volt nekem, hogy átálljak erre a rutinra, és ez olyan, mint a cigaretta: sokkal könnyebb a rászokás, mint a leszokás. Szokott is csodálkozni a családom, hogy miért elég délben egy tál húsleves, és miért akarok még este 9-kor átugrani vacsorázni. Még nem döntöttem el, hogy vissza szeretnék-e állni az eredeti, magyaros étkezési rendre, szigorú elhatározások helyett inkább a szervezetem és a szívem igényeit figyelem.
Máshogy idősödünk
Kényes téma következik, így újra leszögezem, hogy nem szabad a túláltalánosítás csapdájába esni!
Az viszont tényleg arcon ütött, hogy mennyivel aktívabb, fittebb, társaságba járósabb életmódot élnek a franciák, mint a magyarok, és talán ebből (is) adódóan: mennyivel másképp idősödnek!
Vaskos keze lehet ebben a társadalmi és egészségügyi helyzetnek, berendezkedésnek, ahogy a déli régió esetében, a tengerpart stresszoldó, mozgásra invitáló jelenlétének is. Nem egy olyan 60-70-80 esztendős hölgyet/férfit láttam, akik kicsattantak az egészségtől, jókedvtől, és vígan élték az apéro-esteket a tengerparton, társaságuk körében.
Az albérletem tulajdonosa például bőven a 80-as éveit taposta, megjelenése mindig ápolt, hangulata pedig jókedvű volt. Problémái persze neki is voltak, épp nyáron esett át egy komolyabb térdműtéten. Néhány hét után viszont pozitív lelkülettel mesélt a rehabilitációról, és hogy milyen utazások várnak rá az őszi szezonban.
Hazaköltözve rádöbbentem, hogy Magyarországon nem is olyan egyszerű méltósággal, jókedvűen, lelki és testi sebektől viszonylag mentesen megöregedni. Bárcsak receptre írhatnánk a tengerpart jótékony hatását, és minden mást, ami ebben segíthet!
Félig üres vs. félig teli
A fordított kultúrsokk részeként kissé az is szíven ütött, hogy míg Franciaországban sok olyan emberrel találkoztam, akik „félig teli”-nek látják azt a bizonyos poharat, addig itthon sokak szerint inkább „félig üres”. Persze az általános közérzet kapcsán sem érdemes a túláltalánosítás hibájába esni,
de tény, hogy a saját bőrömön éreztem, hogy a nyitottság, mosolygósság, pozitív életszemlélet, „bármit meg tudunk oldani, képesek vagyunk rá, és neked is segítünk” attitűd a franciák körében jobban kidomborodik.
Idekapcsolódó információ lehet, hogy az ENSZ idei Világboldogsági Jelentése szerint Franciaország a 20., Magyarország pedig az 51. helyen áll a világ legboldogabb országainak rangsorán.
Az élet élvezete, a boldogság bűntudat nélküli megélése, az önfeledtség talán még inkább kiéleződött a tengerparton élő, mediterrán emberek körében, és ezért érhetett szinte sokként az a néhány komorabb, gondterheltebb arc, amivel itthon, a kelenföldi peront immár elhagyva találkoztam.
És bár hatással van ránk, hogy milyen a környezetünk, szeretnék bízni abban, hogy ha magamban a mediterrán jegyeknek engedek teret, akkor földrajzi helytől függetlenül is meg tudom élni azt a tüzet, ami Six-Fours partjain kapott lángra.
Fotó: Ihász Nóra
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
