Bár a Szabó T. Anna-Dragomán György házaspárból az utóbbi áll közismerten ínyenc szakács hírében, az írásaiból kiderül, hogy felesége nemcsak az irodalomban, hanem a gasztronómiai kalandjaiban is remek „tettestárs”. Ezúttal Annát kérdeztük arról, milyen párost alkotnak a konyhában, s nem bánja-e, hogy nem nála állnak sorba dedikálásra a lelkes hobbiszakácsok.
Azt tudjuk, hogy a férjed remek szakács, már készül a harmadik szakácskönyve is. Arról kevesebb szó esik, hogy ebben nagyszerű társa vagy. Otthon ki főz nálatok?
Ez változó. Azokban az időszakokban, amikor Gyuri intenzíven ír, nem érdekli semmi más. Van, hogy ki sem jön a szobájából, olyankor csak beviszek neki időnként valami csemegét, nem is nagyon lehet hozzá szólni. Amikor a szakácskönyveken dolgozott, akkor pedig rengeteget főzött, mindent többször elkészített.
Ő kényszerből nem szeret főzni – mondjuk ki igen? -, kizárólag lelkesedésből, kíváncsiságból, játékosságból, de két gyereknek, pláne kisgyereknek nem lehet azt mondani, hogy ezért nincs ebéd…
Úgyhogy amíg kicsik voltak a gyerekek, beosztottuk, hogy hétköznap többnyire én főzök. Egy időben leosztottuk azt is, hogy a sütés az én terepem, de ma már ez sem így van. A tortákat azért még mindig én készíthetem – igaz, Gyuri nagyon alaposan utánaolvas és kutat, milyen trükkökkel lesz tökéletes az eredmény!
Egy gasztrofesztiválon beszélgetünk, ahol említetted a veled készült beszélgetésben, mennyire fontos számodra a látvány, például a szép teríték a konyhában. Az ételeknél is erre törekszel?
Szeretem a főzés esztétikáját, és a terítés örömeit – amikor például egy évig Berlinben voltunk ösztöndíjjal, lassanként megvettem mindent – színes terítőt, szép tányért, sőt: uborkás üveget – az üres lakáshoz ott, hogy az otthon színeit, melegét, hangulatát megteremtsem.
Az ízek is fontosak persze, de nekem azért nem annyira, mint Gyurinak.
A süteménykészítést kifejezetten szeretem, gyönyörűen kidíszíteni például a pitéket, vagy mézeskalácsot sütni, ahol tobzódom a formákban, a színekben. Akkor szeretek a legjobban főzni, ha friss alapanyagokból tehetem, olyankor kiteszem őket magam elé és gyönyörködöm bennük.
De nemcsak az ételek, hanem a nevük esztétikája is elvarázsol. A szavak íze is érdekes, már a nevektől is el tudok csábulni… Például a fűszerekétől; „hosszúbors” – hát nem gyönyörű?
Ha már az ételneveknél tartunk: nálatok sem minden az eredeti nevén fut…
Gyuri megírta a „Herkules-pogácsa” történetét, ami nem más, mint egy egyszerű fasírt, amit a gyerekeink az eredeti nevén nevezve nem voltak hajlandók megenni, csak miután átneveztük.
Mert tényleg, milyen név az, hogy „fasírt”?? Még a „sír” is benne van, nem túl kedves… Biztos vagyok benne, hogy ha bizonyos ételeket átneveznénk, nagyobb sikerük lenne a gyerekeknél!
A férjeddel kamaszkorotok óta együtt vagytok, azaz együtt jártátok be az utatokat a gasztronómiában is.
A kezdetektől sokat főzünk együtt Gyurival. A kollégiumban kezdődött, ahol mindenki odacsődült a koleszos konyhába az illatokra, az nem volt annyira intim… Az első konyhánkat birtokba venni azonban hatalmas élmény volt! Icipici konyha volt az Ó utcában, és már attól megrészegültünk, hogy magunk ehetjük meg az utolsó morzsáig, amit főztünk.
Emlékszem, az elején gyakran pukkadásig ettük magunkat, aztán csak feküdtünk a földre leterített csergén… Aztán persze megtanultunk megfelelő adagokat főzni és enni.
Fantasztikus volt, amikor végre a saját konyhánkban tudtunk együtt főzni, annak az áhítata ma is bennem van. Jó együtt főzni.
Érdekes, az ő elemző, elmélyült, szinte meditatív főzési stílusáról, amelyről sokat ír, azt hinnék, hogy magányos szakács, aki nem enged a mást a konyha közelébe, amíg főz…
Szeret egyedül is főzni, de együtt is jó. Bár valószínűleg nincs tudatában, ilyenkor azért én többnyire az előkészítés feladatát kapom. Amikor azonban javaslok valamit, amire az én kíváncsiságom vezet, például egy új ízkombinációt, arra nyitott és lelkes.
Nemrég például Bécsben ettünk egy nagyon intenzív, nyári ízű levendulafagylaltot, Gyuri azóta is azon kísérletezik, hogyan lehetne azt az ízt otthon reprodukálni. Ő elég domináns a konyhában, de ez így van jól, már csak azért is, mert a tudása fényévekkel nagyobb az enyémnél. Ő nemcsak elolvas minden szakácskönyvet, de meg is jegyzi őket.
Rengeteget tanulok tőle! Ez a tudás és elmélyültség tud azért idegesítő lenni, amikor például kicsik voltak a gyerekek és gyorsan kellett valamit készíteni, akkor volt ebből probléma, de az meg arra sarkallta, hogy gyorsan elkészíthető ételeket találjon ki.
Egyébként is sok főzéskönnyítő trükköt ismerünk. A cél az, hogy a főzés az örömünkre szolgáljon. Én ülök, ő meg magyaráz, mesél. Közben kibontjuk a diót, megcsodáljuk, gyönyörködünk benne – ezt a gyerekekkel is jó volt együtt csinálni.
A főzéshez, az ételekhez való viszonyotok hasonló volt, vagy formáltátok egymást az évek alatt?
Gyuri elmélyülve, teljes áhítattal, maximális odaadással főz és én ezt nagyon szeretem benne.
Édesanyámnak bizonyos szempontból rabság is volt a főzés, bármennyire is szeretett örömöt okozni vele.
Gyuri mellett tanultam meg, hogy ez nem a nőnek a kötelessége – a mi családunkban a férfiak, anyai nagybátyámat kivéve, nem főztek -, nem egy szerep, hanem örömforrás és kiteljesedés is lehet.
Az ő családjában láttam először azt is, hogy a konyha a társas élet helyszíne is lehet.
Nálunk a konyha elzárt tér volt, ahova akkor ment be valaki, ha enni akart.
Gyuri nagymamájának az asztala egyébként, amely körül zajlott a családi élet, ma a mi étkezőasztalunk, még a húsdaráló talpának a nyomai is látszanak rajta.
Amikor az első közös, saját lakásunkat megvettük, az volt az első, hogy kivertük az előszoba és a konyha közti falat, így belépve rögtön a konyhába kerültünk, amit nagyon szerettünk.
Van különleges közös gasztronómiai élményetek?
Sok van, emlékszem például, milyen érzés volt, amikor először jutottunk be egy Michelin-csillagos étterembe és először tapasztaltuk meg azt a szintű gasztronómiát.
Teljes extázisban voltunk, amikor megéreztük, mekkora odaadással és fantáziával készítették az ételeket, mennyi ízkombináció került elénk.
Tudom rólad, hogy fűszermániás vagy, még egy gyerekkönyvet is írtál Fűszermadár címmel róluk, és te kezdtél el például a különböző sófajtákkal kísérletezni otthon. Honnan ered ez a szenvedély?
Tényleg az vagyok. Biztos vagyok benne, hogy ebben Benedek Elek is ludas. Sokat olvastam a Kék mesekönyvét, benne a világirodalom legszebb meséivel, amely az egzotikus, keleti világ hangulatát hozta be az életembe.
Arra nem emlékszem, szerepelnek-e konkrétan fűszerek a könyvben, de arra igen, hogy még a mesék levegője is fűszeres! És hát ugye minden népmese hatalmas dínomdánommal végződik – de jó volt gyerekként elképzelni ezeket a lakomákat…!
Közrejátszik a dologban az is, hogy borzasztó kíváncsi vagyok, biológus édesapám korán rácsodálkoztatott a természetre, amit aztán én átvittem az élelmiszerekre, az ételekre is. Biztosan a gyerekkorom világának zártsága is benne van abban, hogy nekem a fűszerek ablakot nyitottak a világra.
Engem arra neveltek, hogy mindent meg kell enni, és abban nőttem fel, hogy semmit nem lehet kapni a boltban.
Mindketten többször megírtátok, hogy mennyit sóvárogtatok, képzelegtetek, álmodoztatok ételekről Erdélyben, ahonnan származtok. Ma is ennyire élő élmény ez?
Ó, igen, rengeteget álmodoztunk ételekről! Emlékszem, egy időben annyira kívántam a húst, hogy galambot akartam fogni, hogy levest főzzek belőle. 12-13 éves lehettem, abban a korban, amikor feléled az emberben az elemi vadászösztön.
Valami primitív csapdát is állítottam, szórtam ki magokat, de szerencsére nem sikerült a művelet. Szerettem a galambokat, úgyhogy valószínűleg nem tudtam volna megölni egyet sem, de akkor megértettem, hogy tud sóvárogni a test egy étel után. Hozzáteszem, soha nem éheztünk, édesanyám gondoskodott róla, hogy még édesség is jusson az asztalra, még akkor is, amikor nagyon kevés cukorhoz lehetett hozzájutni.
Visszatérve a fűszerekhez, adódik a kérdés: van kedvenced?
Szerelmi okokból a lestyán. Gyuri sokat főz vele, ő szerettette meg velem, ezért különleges kötődésem van hozzá. Korábban soha nem használtam, a családunk sem. Sokat főzök mentával is, sokféle van otthon.
Minden család életében fontosak az otthonról hozott ízek. A ti konyhátokban hogy jelenik meg ez az örökség?
Gyuri a szülei konyháját viszi, én is megszoktam, hogy az ő szája íze szerint főzök, az én családom ízei kevésbé jelennek meg nálunk. Amit édesanyám főzött, azt egyébként sem tudom ugyanúgy elkészíteni, pedig sok receptet kaptam tőle. Neki az etetés volt a szeretetnyelve. Csak tavaly vesztettük el, sokáig megörvendeztetett bennünket a főztjével, Gyuri édesanyja pedig ma is sokat főz nekünk.
Sokat főztök, kísérleteztek együtt Gyurival. Van, amiben merőben különbözik az ízlésetek?
Én szeretem a rukkolát, ő nem, a korianderzöld pedig közös nemszeretem fűszer. Mindketten szappan- és poloskaízűnek érezzük, mint sokan, állítólag ez genetikalag meghatározott dolog. Érdekes, hogy egyszer, amikor Vámos Miklósék olyan salátát tettek elénk, amiben sok-sok gránátalmamag és korianderzöld volt, megkóstoltam, és egyszer csak valami átkattant bennem, hirtelen ízleni kezdett.
Ennek az lett a vége, hogy nagyon sokat ettem belőle. Mire hazaértem, seb lett a nyelvemen, amiből számomra az a tanulság, hogy nem véletlenül nem bírom az ízét, a test valószínűleg tudja, mi nem jó neki.
…és a gasztronómiai érdeklődésetek?
Engem egy kicsit jobban érdekel az egészségtudatosság, néha vásárolok ilyen témájú szakácskönyveket, például a rostokról. Gyurit ez nem igazán hozza lázba.
Én is vallom egyébként, hogy ha az ember félelemből vásárol és főz, az éppen azt az örömöt veszi el, amit a főzés ad.
Nagyon nehéz „tisztán enni” manapság, de egyre több időt fordítunk arra, hogy a megfelelő forrásból szerezzük be, amit tudunk. Szerencsére az utóbbi időben elég sok kistermelővel megismerkedtünk, így például remek házi szörpökhöz vagy csírákhoz jutunk hozzá.
Most a szomszéd asztalnál éppen sorban állnak a rajongók Gyurinál, hogy dedikáltassák valamelyik szakácskönyvét. Nincs benned egy kis féltékenység, amiért a közös konyhai élmények, kísérletezések ellenére a közönség szemében ő lett a „gasztroember” kettőtök közül?
Ő mindig jobb volt ebben, bár én is nagyon szeretek főzni és enni, azért nem annyira, mint Gyuri. Féltékenység nincs bennem, csak frusztráció, hogy miért nem tudok ebben olyan tempóban fejlődni, mint ő… Erre mindig azt mondja, hogy előttem is nyitva áll a lehetőség, de tény, hogy ő mindent kivételes elszántsággal és gyorsasággal csinál, amit én nem tudok követni.
Azért az első Főzőskönyvnél szóvá tettem, hogy egy kicsit keveset szerepelek benne… A második könyvében ezt aztán alaposan bepótolta.
Fotó: Szabó T. Anna
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
