Az igazi nagymama

Csörgött a telefon. A kijelzőn felvillant: mama.

– Szia! Szia, hogy vagytok?
– Szia mama! Mi jól. Te hogy vagy?
– Jól. Fáj a csípőm, meg nemrég hallókészüléket is kaptam, mert a gyors beszédet már nehezebben értem, de semmi gond. Egyedül vagyok, miért nem jöttök felém?
– Ó, nagyon sajnálom, hogy fáj a csípőd. Azért tudsz sétálni?
– Igen, igen, tudok lassan, de Csabikám jön, és Csabika segít. Olyan jó gyerek… a füvet is lenyírta, az új barátnőjét is elhozta megmutatni.
– Tényleg? Szuper. Velünk az van…
– És képzeld, Csabika előléptetés elé néz.
– Gratulálok! Biztosan meg is érdemelte. Sajnos engem épp a múlt hónapban rúgtak ki.
– Nem tudok pénzt adni! Ezért nem kellett volna hívnod.
– Nem én hívtalak, mama. És még soha nem kértem tőled pénzt. Megvagyunk. Csak el akartam monda…
– Na jól van, szia! Csak hallani akartam, hogy jól vagytok, és minden rendben.
– … mondani, hogy ha egyenesbe jövünk, igyekszünk lejutni hozzád. De akkor talán mégsem vagy annyira kíváncsi ránk.

Évek óta így ment ez. Már gyerekként is tudtam, hogy a mamának nem vagyok fontos.

Udvariasságból kérdezett ugyan egy-két mondatot, de inkább csak magát nyugtatta meg vele. A válasz soha nem érdekelte, különösen akkor nem, ha az nem egyezett azzal, amit hallani akart: hogy minden szuper, és nincs rá szükség.

Mert ha mégis lett volna, ő arról nem akart tudni.

Ellentétben a szomszédunkkal, Marika nénivel.

– Kicsi kincsem, mi újság? Mostanában többet látom itthon!
– Csókolom Marika néni! Hogy tetszik lenni? Igen, most többet vagyok. Kirúgtak a munkahelyemről. Nehezen találok másikat.
– Jaj, kincsem, jöjjön át egy kávéra, meséljen! Most vettem ki a kakaós csigát, még meleg.
– Nem akarok alkalmatlankodni, Marika néni. Kell az a csiga az unokáknak délután.
– Ugyan kincsem! – kacsintott Marika néni – Van elég. És szívesen meghallgatom.

Én pedig ültem a kakaóscsiga illatú konyhában, a ropogós asztalterítővel borított konyhaasztal mellett, és meséltem.

Arról, hogy elveszett a munkahely, arról, hogy megy az iskola a gyerekeknek, arról, milyen álmokat dédelgetek, és mik a realitások. A barátságos konyhában hamar elém került egy kis tea, finomság, és néhány bátorító szó is akadt.

Marika néni figyelt, kérdezett, ötletelt, miközben úgy nyugtatta meg a lelkem, hogy észre sem vettem.

A szomszédba bármikor átkopoghattam, ha szükségem volt rá, de mentem akkor is, ha segíthettem. Olykor egy bevásárlás, egy csöpögő csap nem okozott gondot, de előfordult, hogy átkopogtam lisztért, vagy Marika néni jött át egy kis tojásért.

Olyan szép, olyan természetes volt a kapocs, hogy egészen addig nem is tudatosodott bennem, milyen kincsre leltem, míg hirtelen el nem veszítettem.

Marika néni egy nap elesett, s a kórházból nem jött ki többé.

Hetekig torpantam meg az ajtó előtt minden alkalommal. Hetekig füleltem, hallok-e a szomszédból zörejeket, érzek-e frissen sülő kalácsillatot. Nem volt illat, nem voltak zörejek, de megmaradt a szeretet, a szép emlékek.

– Anya! Csörög a mobilod! Úgy látom a mama az! Felveszed?
– A mama? Persze, felveszem.

Elbeszélgettünk a semmiről. Megtudtam, hogy Csabika mit csinált, hol járt és azt is, hogy a szomszéd kivágta a gyümölcsfákat.

Hümmögtem, helyeseltem, érdeklődtem, de magamról nem beszéltem. Nem is kérdezett, nem volt kíváncsi.

Mikor letettem, percekig bámultam a nevet a kijelzőn: mama.

Hamisnak éreztem a megnevezést. Mama? Nem, egyáltalán nem. Az én igazi nagymamám itt lakott a szomszédban. Aki hívott, csupán egy idegen volt.