Ideges madarak

Egyszer, a nyár derekán, kis verandán üldögélt az egykori horgászházban, régi pamlagon. Körülötte elmúló napsütés, alacsonyan repdeső fecskék, szélben imbolygó szúnyogok. Érezhető volt még itt is, a parttól távolabb a Tisza levegője, hallatszott a susogó nádas és a békák. Most már egyre korábban kezdődött a szürkület.

Jelen volt a fehér macska is, a szomszéd háztető Vera felé eső oldalán billegett. A madarak is tudták, hogy ott van, gyorsan húztak fel-alá a fű felett és mintha zaklatottabban vették volna a kanyarokat. Ő is nyaralt, akárcsak Vera. Dobozban szokták hozni hétvégente a városból.

Már reggel tudta, hogy megjött, mert hajnalban őt nézte a fű és a kerítés rejtekéből, amint kávét főz a kis konyhában.

Vera a farka mozgását vette észre. Kölcsönösen figyelték egymást, ami nem volt nehéz, mert a nő kis házikója nélkülözött mindenféle dekorációt, így függöny se volt.

Hova a tetves anyádba mentél, rohadt dög, hangzott hirtelen és Vera összerezzent. Még a pongyolát is összébb húzta magán, pedig nem is látta a férfit.

A pálinkától kissé homályosan szálltak a levegőben a hangzók. Pálinka volt, Vera ebéd után hallotta, amint arról telefonált a szomszéd, hogy átmegy a Józsihoz és megkóstolja a kisüstit. Kellemetlenül maszatosan szólt a hang. Gazdája középkorú, ápolatlan férfi volt, hanyag beszédmódja iskolázatlan városira utalt. Vera futballhuligánnak tippelte. A fővárosból jártak ki az anyjával, talán a Klauzál téren volt barkácsboltja. A horgászat volt a hobbija.

Mama, megin’ nincsen meg a macska, szólította meg az állat után az anyját is a férfi.

Megvan a macska, szólhatott volna át Vera, miközben előlép a terasz szélére. A két telket elválasztó dróton szőlő futott, elég lett volna jó szomszéd módjára átköszönnie, integetve egyet szépen manikűrözött kezével, és mosolyogva mondani, hogy a macska a tetőn van.

De nem szólt át, mert sose beszélt még ezekkel, a kommunikáció eddig kimerült a biccentésben, ha az utcán találkoztak.

A férje jobban értett a bugrisokhoz, ami keveset tudott róluk, azt is ő szedte ki belőlük régen fűnyírás közben vagy amikor halat pucolt a kertben.

Vera kertje madártanya volt. A sok korhadt fatörzs, az itatók és a tujabokrok mind kiváló környezetet kínáltak a rigóknak, cinkéknek, verebeknek. Még fecskék is voltak az eresz alatt, a szőlő között pedig feketerigó rakott fészket. Eddig elkerülték a prédalesők a kertet, nem voltak ragadozómadarak se, erre idén megjelent ez a macska a szomszédban.

A madarak pedig fogyni kezdtek, illetve farktollak, lerágott és hátrahagyott szárnytövek jelezték zsákmánnyá válásukat.

A gyíkokat, pockokat is ette, és azzal nem is lett volna baj. De a madarak már fürdeni sem mertek. Ha ezt a férje látná, biztosan csinálna valamit. Megpróbálna beszélni velük vagy elzavarná a macskát.

Egy alkalommal délutáni sziesztájából éktelen sivítozásra ébredt. Kiszaladt a kertbe, és rögtön láttam, hogy a szőlőben rakott rigófészekből kiesett egy fióka – a szülők éppen a macskát próbálták elcsalni onnan, ahol a tehetetlen utód vergődött a homokban.

Még azt is eljátszották, hogy megsérültek, a földön csapkodtak haláltusát színlelve, vészesen közel a macskához, de hiába.

Azt a friss hús vonzotta és mielőtt Vera odaérhetett volna, szájába kapta az alig tollas kövér fiókát és elszaladt vele. Egy pillantás alatt átbújt a telkeket elválasztó drót alatt, onnan be a farakás mögé, majd tovább oda, ahol Vera már nem láthatta. Az egész napját elrontotta az élmény, és aznap, ha mindez nem lett volna elég, a szomszéd még zenés bulit is tartott kora estétől hajnalig.

Nem szólt volna előre, nem! Ezek nem is fogják fel, hogy mások is léteznek, csak élnek bele a világba. Nyársaltak, hangoskodtak és jó sokat ittak.

Jött pár helyi nő meg házaspárok is, többüket látta már a parti presszó teraszán, ott volt a fagyiautomatát kezelő fiatal nő és a halsütödés tetovált kopasz férfi is. Kocsmai törzsvendégek. Üres sörösdoboz horpadó hangja, öngyújtószikrázás.

Vera becsukta az ablakokat és megpróbált olvasni, de a levegő megrekedt a tetőtérben, és a falak ontották a hőséget. Tapadt rá a paplanhuzat, egész éjjel forgolódott és fülelt.

Másnap sokáig aludtak odaát, már tizenegy óra volt és még semmi mozgást nem észlelt a túloldalon, amikor kiment az udvarra teregetni a mosást.

A könnyű holmik meg is száradnak délutánra, de még az ágynemű is, gondolta.

Vakítóan sütött a nap és egyszer csak a szeme sarkából látta, hogy megmozdul a fű: a macska indult meg felé, aki addig a virágágyásban hűsölt. Biztosan nincsenek ébren, mert akkor beengednék a házba. A macska odalépett hozzá, előbb a ruháskosárhoz dörgölőzött, majd a nő csupasz lábszárához is. Rossz érzés volt.

Legközelebb este látta, amikor a partról kerekezett haza – az állat éppen kifutott a kapun az utcára. Feltámadt a szél, bizonyára szagot fogott. Vera odatámasztotta a biciklijét a házfalnak, bement a ruháskosárért és gyorsan belekapkodta a napon száradt ruhákat.

Egy bugyival kevesebb volt, állapította meg, kereste a fák alatt, hátha elvitte a szél, de nem találta. Az egyik kedvence volt.

Benézett a fürdőben a mosógépbe, de ott se maradt. Talán rosszul emlékszik és azt nem is hozta el. A memóriája már nem a régi és a szomszédok hangoskodásai miatt kialvatlan is volt. De majd otthon megnézi. Pár hét és úgyis vissza kell költözni Budapestre.

A macska egyre több időt töltött a kertjében. Vera nem akarta, hogy lecsapjon a madarakra, így egyik kora reggel bement a faluba és vett egy adag rossz minőségű párizsit. Ha megjelent, abból dobott neki. De így is egyre fogyatkoztak a madarak a kertben. Nem bírta nézni, vett a macskának tejet is, adott neki tejszínt, ha főzött, kapott abból is. De sokszor nem volt éhes.

Egy nap, mikor lement a partra úszni, az emeleten nyitva felejtette az ablakot. A macska bemászott a házba, míg ő odavolt. Az ágyában találta meg.

Onnantól kezdve mindig nyitva hagyta az egyik ablakot, és készített ki ételeket is. Hátha így megment pár madarat. A macska egyre többet volt bent, ő pedig egyre többet a verandán. Esténként nem kapcsolt villanyt a szúnyogok miatt, így akkor is láthatatlan volt, mikor kint borozgatott és megint hangokat kezdett hallani odaátról.

Nem volt stílusa a hallgatózás, de most figyelni kezdett. Ugyanis a saját neve ütötte meg a fülét.

Mittomén milyen Veronika. Annak hívják, közölte valakivel a szomszéd fickó. Ennek még itt a pusztulatban is van postaládája, arról láttam. Veronika. Ázott verébnek nézed, közben olyan csipkés melltartót meg csipkés bugyikat hord, hogy elképzeled és azt mondod, nocsak. A másik férfi a nyelvével csettintett egyet, és azt mondta: az igen. Azt hiszi, nem látjuk, de ide tereget mindig, fűzte tovább a szomszéd, mire a másik javaslatot tett: át kellene nézni. Át, volt rá a válasz.

Vera egészen kicsire húzta össze magát, miközben hallotta az ordenáré röhögést, ő maga levegőt se vett. Azok már rég egy másik nőről beszéltek, amikor meg mert mozdulni. Egy húzásra felhajtotta a bort a talpas pohárból.

Onnantól fogva még inkább kerülte a szomszédot, nem teregetett odakint, nem tartózkodott fürdőruhában az udvaron. A macska egyre többet időzött az ő birtokán, és a szomszédnak előbb-utóbb feltűnt a hiánya. Egy vasárnap este hiába hívták, nem ment haza és emiatt nem tudtak visszaindulni a városba. Hamarosan csengettek nála is. Vera az ablakból látta, hogy a szomszéd az, kilépett a verandára.

Halló, csókolom! A macskánkat keresnénk, nincs itt magánál? Már megbocsásson a zavarásért, de láttam, hogy ég a villany, kezdett magyarázkodásba, Vera pedig emlékeztette magát, hogy a következő szezonra függönyt kell feltennie.

Nincs itt macska, vetette oda a férfinak, miközben lelépett a verandáról a kapu irányába. Három méter, ha lehetett közöttük. Észrevette, hogy a férfia a ruhája kivágását bámulja, miközben kiböki: sokat látom magánál, itt az udvaron. Jó kis macska az, fogja a pockot, egeret. Meg a verebeket. No, mindegy is, ha nincs itt. Akkor jövő hétre itt marad a telken. Viszontlátásra.

Vera nem köszönt el és azt is tudta, hogy idén többet nem látja a szomszédokat, mert ő jövő héten visszamegy a városba. Szeptember eleje volt, kezdődik az egyetem, ő pedig megbecsült oktató.

A macska a következő héten néha felbukkant. Szerdán tetőzött az utolsó nagyobb kánikula, szokatlanul perzselő volt az idő, de már érezni lehetett azért, hogy egy-két nap és vége lesz. Vera ki akarta használni a jó időt. Utoljára. Miután összecsomagolt, és lelépcsőzött az emeletről, észrevette a macskát. Bent hűsölt a földszinten, a padlón, szinte lihegett.

Vera végre tehette, amit rég nem csinált: fürdőruhában feküdt ki napozni.

Később még el is aludt. Amikor sötétedni kezdett, bevonult, összecsukta a nyugágyat és bevitte a kis fészerbe, a fűnyíró mellé. Bepakolt a kocsiba, majd kiállt vele az udvarról. Lemászott a vízaknába, hogy elzárja a vizet, utána megnyitotta a csapokat a házban, hogy kiürüljenek és tavaszig ne fagyjanak szét.

Ellenőrizte, hogy minden ablakot biztosan becsukott-e, közben arra gondolt, hogy tavasszal majd jól ki kell szellőztetni. Mint mindig. A szép zöld spaletták minden légmozgást elzárnak. Stílusosak, de jövőre azért lehet, hogy átfesti őket kékre.

Amikor mindennel megvolt, még végignézett a kerten. Nem voltak madarak.

Érezni lehetett az esti harmat illatát, meg a folyóét is. Kellemes volt. A macska még mindig a padlón feküdt, bent a ház közepén. Vera lekapcsolta az utolsó lámpát is, majd a bejárat mellett a villanyórát is. Várt egy kicsit. Elszámolt magában harmincig, majd behúzta és bezárta a ház ajtaját.

kiemelt kép: Freepik