Gyerekkorom falusi élményei a harmincas éveimre visszarántottak. A városi életet lecseréltem, mert bár látom a pozitív oldalát, évek óta hiányzott valami. Ez pedig a földtúrás, a növényekkel matatás, meg az egész slow life-os hercehurca. Mielőtt teljesen kivonom magam a társadalomból, és beköltözöm egy erdőbe hangyákat számolni és hollókkal beszélgetni, teszek egy kitérőt egy pöttöm faluban, és persze beszámolok annak harapnivalóan virágillatú hangulatáról és az árnyoldalakról is.
Mert itt bizony minden buckán növő liliom sitthalomból táplálkozik, égetik a nejlont, a monokultúra istenének pedig majd’ minden háztartás oltárt emelt már. Van munka szemléletformálás terén, ám még mindig van itt valami kvintesszencia, ami az élet igazi ízét adja, és semmire nem cserélném most el.
Azt gyorsan leszögezem, hogy egy rövid ideig éltem az erdő közepén is, és generációkra visszavezet a földműves vénám, szóval olyan nagy váltásról nem beszélhetünk. Mondjuk úgy, eljött az ideje, hogy megérkezzek abba az életbe, amire igazán vágytam. Ennek pedig fontos állomása a jelenlegi.
Falun az élet idővel visszalassul, és ha nem hajtana a világutazás, bizisten be is szűkülne a látóköröm. Hogy életem legfontosabb mozzanata ne az legyen, hogy mit vett a kisboltban a Jolika, bizony az arany középúton kell maradnom.
Beszűkülés ide, haragtartás oda (mert ebből is akad erre bőven), sikerült egy olyan faluba jönnöm, ahol segítőkészek az emberek, néhányan pedig emlékeznek arra, mekkora szívás egy költözés.
Kérdés nélkül beálltak pakolászni, csak szólnom kellett, s már hasogatták is össze a tűzifám rönkjeit, kaptam random tojást, vetőmagot, mikor mi kellett vagy nem. Azért amikor a füvem nyírtam az udvaron, a ház előtt pedig lecsapta a szomszéd, két dolog miatt is nyekkentem.
Először is azt nem szeretem, ha kéretlenül tesznek bármit az én életteremben, mert én azt határátlépésnek élem meg. Szerencsére hamar átvette a gondolataim felett az uralmat az empátia – mégis csak jót akartak, és a kedvességük miatt nem tudok rájuk haragudni.
Amikor ezzel a gondolatsorral a fejemben megláttam, hogy a frissen kiültetett levendulámat is úgy levágták, hogy még órákkal később is porzott körülötte a föld, jött a második nyekkenés.
Haragudni persze továbbra sem tudtam rájuk, és még megbeszélnünk is sikerült a dolgot. Az utca férfiúinak eszükbe sem jutott komolyan venni, amikor megemlítettem, hogy én a héten bizony lecsapom a dzsindzsát a telken. Azt gondolták, ez valami gagyi passzív-agresszív segélykiáltás, és arra utalok, hogy vágják le ők.
Aztán amikor elővettem a makitát meg a hiányos fűkaszálós szett híján a kamionos napszempám, meglepődtek.
Először is – a nő füvet vág. Végtelenül suttyó falusi outfitekben szoktam barangolni az udvaromon, amit természetesen a helyi térfigyelő nénik gondosan vizslatnak is, ezért nem nagyon értem, miből gondolták, hogy leesik a gyémánt az ujjamról egy kis fűkaszálástól.
Másodszor valahogy nem rakták össze, hogy cicis pólóban valaki nem a babakocsi-szerűen tologatható fűnyíróhoz nyúl, az meg biztos vicc, hogy a nő azt mondja, neki az a kényelmesebb.
– Te, ez tényleg levágja a füvét azzal.
– Le.
Igazából kicsit vicces ez az egész történet, és nagyon örülök, hogy úgy tudok erre tekinteni, ahogy. Nincs bennem rossz érzés, se bizonyítási vágy, egyszerűen csinálom a dolgom, hogy erről ki mit hisz, az a magánügye. Aztán maximum kellő öniróniával kiröhögjük egymás közt. Vagy csak én magamban.
Azt talán észrevették itt a srácok, hogy nem bizonyítási vágyból vágom a füvem, hanem mert nincs, aki megcsinálja helyettem. Illetve ez az első helyi fűnyírásig volt teljesen igaz, azóta csak részben: most már azért is vágom, mert imádom! Az elsőszámú meditatív tevékenységem lett.
Első fűkaszálásom esetén természetesen perceken belül pont a kapum előtt volt a fél utca meeting pointja. Semmi nincs a környéken, de arra vitte a dolog az összes nénit, majd amikor szétrebbentek, mint a galambok, megjelentek a bácsik.
– Mhm, akkumulátoros?
– Jaja. Drágább, de nem bírom a zajokat meg a büdös benzint.
Szavakkal leírhatatlan kétkedés ült ki falusi barátaim arcára, hogy megszokottól eltérő módon is lehet valamit csinálni.
Persze “azt úgy nem lehet”, “az nem úgy van”, “na, majd meglátja” mondatok minden változata átlépte már a kerítésem, viszont nem tudok erre fókuszt helyezni, miközben ilyen menő fűkaszám van.
A gatyám ráment, de a világ legjobb gépe, nincs az a robotgép, az a gyantázó szett, az a könyv, az az okiteló, ami valaha is nyomába érhet a fűkaszámnak, Bélának.
Könnyű vele bánni, erős tartása van, vigyáz rám a túlmelegedésgátló izéjével, a damilja a legdúsabb füvet vágva is alig kopik, a dupla akksija pedig tovább bírja a munkát, mint amennyi erőm nekem van. A legutóbb két óra alatt mondta be az unalmast, miközben én félórája már meditatív állapotba kerültem a zümmögő hangjától.
Elsütném a poént, hogy Béla csak akkor hangos, amikor kell – de ő még akkor sem. Az indokalatlan-zajfób énem leghűbb társa.
Béla kitűnően működik, idén már kétszer 1500 négyzetméteren bizonyított. A telek előtti munkát természetesen a százméterekre élő szembeszomszédok kávézgatva nézték végig, szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy fogadásokat is kötöttek a következőkre:
- Meddig bírja majd az akksi és/vagy a nő
- Rátolja-e rendesen a kerítésre a damilt
- Mennyire lesz szuboptimálisan magas a fű
Mert az persze hiú ábránd, hogy a füvem magassága a magánügyem.
Kigondoltam, hogy nem kell nekem és a természetnek sem a csutkára vágott fű, szépen lekaszálok, de utánam aztán nem porzik majd a megyehatár. Szárazság van amúgy is, kell az árnyék meg a vízmegtartás. A szomszédom véleménye az, hogy a csutkára vágott fű azért jó, mert kevesebbet kell nyírni, ami dárdaként érintette szívemet.
Azt gondolnám, falun még megmaradt a józan ész, ahol valahogy őrzik még a parasztlogikát – hogy az lesz a jó az embernek is, ha nem csak az ember esztétikai igényeit vesszük figyelembe. Sajnos ezt rosszul hittem.
Mindenesetre a közügy, miszerint az én füvem egy egész centivel nagyobb másénál, kellemes téma lehetett néhány vasárnapi ebédnél, ami végül is jó.
Hamarosan jön a bikiniszezon és a kapálás ideje, ami meg úgyis leváltja majd ezt. Addig is megágyazok magam mellett Bélának, meg talán kap egy névtáblát is a postaládára.
(folytatjuk!)
Nyitókép: AdobeStock
