Igent mondott az anyaságra és a karrierre is Zubor Rozi író, újságíró, aki saját és más „IgenAnyák” példájával inspirál minket. Akkor is, amikor fürdik első regénye sikerében, és akkor is, amikor a kiégés határán egyensúlyoz.
– Honnan jött és mit jelent egyáltalán az „IgenAnyaság”?
– Még egygyerekes anyukaként láttam Shonda Rhymes amerikai producer TED-előadását, amelyben mesélt arról a kísérletéről, amikor egy évig mindenre igent mondott. Úgy éreztem, a szavai nekem, rólam szólnak. Nem értettem ugyanis, hogy miért nem elég nekem az, hogy van egy egészséges gyerekem.
Akkor fogalmazódott meg bennem tisztán, hogy nálam a család és a munka együtt működik jól, én így vagyok kerek, így vagyok balanszban. Engem tölt, ha dolgozhatok, alkothatok és akkor ismertem fel és tudtam azt mondani, hogy ez egyébként teljesen oké!
– Neked, de a társadalomban ez még mindig nem teljesen elfogadott…
– Sajnos valóban nem. Amikor kilenc éve a legnagyobb gyerekemet 19 hónaposan bölcsibe adtam, kaptam hideget-meleget. Nehéz volt, de éreztem: ez kell ahhoz, hogy olyan anyukája tudjak lenni, amilyen szeretnék, nem pedig egy fásult és fáradt anya.
Tudtam egyébként már akkor, hogy nem vagyok ezzel egyedül, csak éppenséggel erről senki nem mert beszélni. Na, akkor döntöttem el, hogy én leszek az, aki őszintén felvállalom, hogy igent mondok az anyaságra és a karrierre is, és ezért született az Igenanya blog és hozzá a közösségi felületek is.
A második gyerekem megszületése után, a 30. születésnapomon pedig elindult az az interjúsorozat, amelyben pozitív példákat hozok az „igenanyaságra”. Azóta járt nálam a gyerekei mellett komoly karriert befutott vállalkozó édesanya, olyan nő, aki 21 évesen szült, de beszélgettem ötgyermekes anyukával is.
„Megkaptam, hogy miért nem inkább bulizom, vagy építek karriert”
– Azt mondtad, a gyerekvállalásnak rossz a PR-ja.
– Igen, különösen akkor, ha a nő fiatal. Én 26 évesen lettem anya – tudatosan, ugyanis mindig fiatal anyuka szerettem volna lenni -, és ezerszer megkaptam, hogy miért nem inkább bulizom, vagy építek karriert. De meg akartam mutatni, hogy lehet így is, hogy nem ér véget az ember élete azzal, ha gyermeket vállal, és akkor sem, ha ezt fiatalon teszi.
Miközben mindenki azt szajkózza, hogy ha szülsz, eltemetheted magad, mint individuum és vége mindennek. De hiszem, hogy nem csak ez az egyetlen lehetőség.
Megmutattam magamat is, hogyan oldom meg én a mindennapokat, miközben szinte folyamatosan dolgoztam a gyerekek mellett, leszámítva néhány hét regenerálódást a császármetszések után.
Úgy éreztem, hogy így hiteles, ha megmutatom, nem csak osztom az észt, hogy egyrészt én hogyan osztom be az időmet, de azt is, amikor rettenetesen elfáradtam és atomjaimra hullottam, mert ilyen is volt. Nem is egyszer.
– Ne felejtsük el, hogy olyan társadalomban élünk, ahol még mindig a mártír anyáknak van respektje, és a dolgozó anyák boldogulását rendszerszinten nehezítik…!
– Egy olyan országban, ahol egy nő legnagyobb dicsőségeként csakis az anyaságot tartják számon, de az áldás megérkezte után nem túl sok szabad szemmel is jól látható dologgal segítik sem az anyákat, sem kollektíve a családokat, így pláne nehéz azoknak, akiknek egyébként nem csak ez lenne az útjuk.
Nehéz pénzért (is) dolgozó anyának lenni. De én akkor is azt mondom, hogy nem szabad elhinni, hogy a szüléssel véget ér az életünk, hogy fel kell áldozni magunkat az anyaság oltárán.
Nem ettől leszünk jó anyák, hogy a lista legvégére rakjuk magunkat. Igen, bizonyos dolgokat át kell formálni az életünkben, áldozatokat kell hozni, változtatni kell. Például fel kell ismerni, hogy egy nyolctől négyig tartó munkaidő már nem biztos, hogy megvalósítható három kisgyerek mellett. Mindig van más opció, érdemes kipróbálni más utakat.
Tudom, hogy az ismeretlentől való félelem hátráltatja az embert, de én azt tapasztaltam, hogy a félelmen túloldalán mindig valami csodás vár ránk.
– ,,Egy mai és mégis kortalan regény arról, hogy egy nő lehet más és több, mint a rá osztott szerepek” – írja Palotás Petra „A kulcs” című regényedről. Ebben is ezt a filozófiát adod tovább?
– A könyv alapgondolata az, hogy ha jön egy lehetőség, igent kell mondanunk magunkra és a boldogságunkra, a kihívásokra, mert lehet, hogy holnap már nem tudunk. A saját életünk és boldogságunk kulcsa a mi kezünkben van.
Nem szabad, hogy külső hatásra várjunk, ezt a kulcsot nekünk kell fogni és kinyitni vele az ajtót, míg van rá lehetőség.
A kulcs siker lett, sorban írták az olvasóim, hogy sokat adott nekik a könyv. Már készül a következő kötet is, „A napló”, amelynek az alapgondolata, hogy vigyázz, mit kívánsz, mert a végén valóra válik…
– Te tanultál valamit az interjúalanyaidtól, az erős anyáktól a műsorodban?
– Ha rajtam kívül senki más nem olvasta volna az interjúimat, nekem már akkor is „megérte” volna, annyit adott minden egyes beszélgetés, minden egyes nő. Rettentően inspiráltak, motiváltak, és megmutatták, hogy ha az ember hisz magában, akkor csodák születhetnek. És ha tud segítséget kérni.
Sajnos generációsan belénk van táplálva ennek az ellenkezője, sokszor hallottuk, hogy „nekünk sem volt segítségünk, mégis megoldottuk”.
Segítséget kérni és elfogadni tanulni, gyakorolni kell! Sokakban benne van a „csak én tudom jól csinálni” érzés is, meg persze a félelem, hogy „mit szólnak mások?” Én is sokszor megkaptam, hogy karrierista vagyok.
Észrevetted, hogy ez egy nőkre kitalált kifejezés?? Egy férfinál természetes, hogy dolgozik tovább, építi tovább a karrierjét ugyanúgy, bármennyi gyereke is van. És ezzel senkinek nincs semmi baja…
Egy fizetésből nem lehet hat pár cipőt venni
– Én azt vettem észre, hogy ha a megélhetés miatt muszáj dolgoznia egy nőnek, akkor az még megbocsátható, de ha azt élvezi is, az már nem igazán… Te is szembesültél ezzel?
– Persze, nap mint nap. Egy nőnek egész életében azt sulykolják, hogy élete legnagyobb vágya az anyaság legyen. Csakhogy ez egy idő után nem biztos, hogy elég – legalábbis nem mindenkinek.
Én is szinte szégyelltem magam, amiért mások kezüket-lábukat törik, hogy anyák lehessenek, én meg többre vágyom. Ez a szégyenérzet sokakban ott van. Miért nem tudsz várni, most nem ennek van itt az ideje, majd felnőnek a gyerekek és önmegvalósíthatsz – ezt hallottam állandóan.
Miközben, bármennyire is szeretek dolgozni, tudtam, hogy az én szakmámból nem lehet kilenc évre kiesni, ahogy a legtöbb nő sem teheti ezt meg. Arról sem beszél senki, hogy három gyereket nem lehet egy fizetésből nevelni, évszakonként hat pár cipőt venni mindegyiknek.
Ezt ciki kimondani, pedig mindenki tudja, mind ebben vagyunk.
– Igyekszel mutatni gyakorlati megoldásokat is az „igenanyaságra” és nem hallgatod el azt sem, hogy dolgozó kisgyerekes anyának lenni komoly kompromisszumokkal jár…
– Egy anya sokkal hatékonyabban dolgozik, jobban kihasználja a rendelkezésre álló időt. Velem is így volt, megtanultam jobban priorizálni is, és bár a halogatásnak még mindig a mestere vagyok, a határidő szent és sérthetetlen.
Nagyon tudatos vagyok, hetekre, hónapokra előre tervezek. A férjemmel közös online családi naptárt vezetünk, így a munkamegosztás is jól tervezhető.
A család és a karrier párhuzamos futtatása lemondásokkal jár. Én például nem főzök, nem is szeretek. Szerencsére a férjem igen, és az anyósom is gyakran főz nekünk, ennyivel könnyebb. A harmadik gyerekemet a podcast-felvételek szünetében vagy épp közben szoptattam, közben pedig gyakran magamra kötöttem és aludt a hátamon vagy a karomban, amíg én beszélgettem.
És hát igen… az alvásból sokat faragok le, a regényemet is például este 10 és hajnali 2 között írtam…
Szerencsés vagyok abból a szempontból is, hogy online szerkesztőként, újságíróként nem helyhez kötött a munkám, elég egy laptop. Sokáig csináltam alkalmazottként, de be kellett látnom, hogy három pici gyerekkel a vállalkozói lét a leginkább családbarátabb út.
Belénk nevelték, hogy mindig mosolyogjunk
– Miközben a sok igenanya mellett bepillantást engedtél a saját életedbe is, elmondhatjuk, hogy sokak számára te is példakép lettél?
– Ez egy kicsit furcsán hangzik, mert éppen azt próbálom megmutatni, hogy pont ugyanolyan anya vagyok, mint bárki más, és bárki képes lenne arra, amire én. Mindemellett nemcsak a sikereket, hanem az „igenanyaság” árnyoldalait is megmutatom. Most is például éppen betegen, köntösben ülök itthon, egyedül három beteg gyerekkel és mielőtt hívtál, már vagy kétszer sírtam, pedig még csak kilenc óra van. Ilyen is van.
De azt se titkoltam el, amikor tavaly felmondtam, a kiégés határán álltam. Nem vagyok túl jó a határhúzásban, de szerencsémre egy zseniális szakemberrel, a pszichológusommal egy ideje azon dolgozunk, hogy megtanuljak gyakrabban, könnyebben nemet mondani.
– Azt sem titkoltad el, amikor a férjeddel párterápiára jártatok, holott ezt a legtöbb ember még a baráti körében sem vállalja fel..
– Egy időben minden összejött: elvesztettem az anyukámat, költöztünk, megszületett a harmadik gyerekünk, kiléptem a biztos állásomból. A sok változás pedig megreccsentett minket, és a három gyerek is próbára teszi a kapcsolatunkat. Minden egyes nap. Sok visszajelzést kapok, hogy milyen jó, hogy az ilyen, tabuként kezelt témákról is beszélek, mint a párkapcsolati krízis vagy a gyász.
Belénk nevelték, hogy mindig mosolyogjunk, pedig nem az nem oké, hogy nehézségeink vannak, hanem az, ha nem teszünk ellenük. Azt hiszem, a „nem vagyok egyedül” érzés az, amit adni tudok a nőknek.
– Beszéltél róla többször, hogy traumatikus gyerekkorod volt. Sikerült átírni a mintákat, amelyeket a családodban kaptál?
– Volt egy füzetem, amiben vezettem, hogy ha anya leszek, miket nem fogok csinálni a gyerekeimmel. Például nem fogom őket megütni, nem kell színötösnek lenniük, és nem kényszerítem őket olyanra, amit nem szeretnének csinálni, mint ahogy nekem 11 évig zongoráznom kellett, pedig utáltam.
Én hallottam azt gyerekkoromban anyukámtól, hogy „ha újrakezdeném, nem szülnék”, amiért ma már nem haragszom, mert mostanra tudom és értem, hogy édesanyám abban az élethelyzetben miért mondta ezt. Ettől függetlenül nehéz volt ezt feldolgozni, nehéz volt az idáig vezető út.
És máshogy csinálni sem olyan könnyű, mint azt az ember fejben elképzelni. Felülírni a mintákat, változtatni, sok meló. De megéri és úgy érzem, hogy sok mindent már sokkal jobban csinálok, mint a szüleim.
Fotók: Zubor Rozi
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
