Tűnődtél már azon, hogyan szólíts meg egy mozgássérült embert? Úgy érzem, vagyunk ezzel jó néhányan. De, NE GONDOLD TÚL!, ne gondoljuk túl, üzeni legújabb kampányában az Egyesület az Inklúzióért fogyatékossággal élő gyerekeket nevelő szülőkből és gyógypedagógus szakemberekből álló csapata, akik 2017 óta dolgoznak azon, hogy egy elfogadóbb és együttműködőbb világ jöjjön létre a “sima” és a speciális igényű emberek között. Kampányfilmjükben négy fiatal üzeni, „gyertek közelebb, beszélgessünk!”
Akadálymentesítés a fejekben
Amikor arról kérdezem az egyesület szakmai vezetőjét, Bokor-Bacsák Györgyit, hogyan született ennek az akciónak az ötlete, többek között azt válaszolja, hogy az egyesületük célja kezdettől, hogy az emberek tabumentesen tudjanak beszélgetni egymással a fogyatékosság témájáról, hogy „egy sima és egy fordított” sokkal egyszerűbben közeledhet egymáshoz, mint gondolnánk, sőt köthet barátságot is, és ezt az üzenetet minden egyes projektjükben kihangsúlyozzák!
– Szerencsére olyan társakra találtunk ennek a mondanivalónak a kihangosításában a Mediator Reklámügynökség személyében, akik abban segítettek, hogy vizuálisan is megfelelő képpel tudjuk megfogalmazni a mondanivalónkat, és az is nagyon fontos volt, hogy olyan hangon szólaljon meg az üzenet, amire mindenki nyitott tud lenni vagyis nem akadémiai stílusban, de könnyű, szerethető, azonosulásra alkalmas módon.
– A kampányban szereplő két lány és két fiú, vagyis a tapasztalati szakértők ezt igazán profin tudták kihangosítani úgy, hogy közben megismertük az életük, a kapcsolódásaik hétköznapiságát – mondja Bokor-Bacsák Györgyi.
Nem részvétre, részvételre hívnak!
A kampányban négy, fogyatékos fiatal szólal meg, Pere Petra színésznő, Tóth-Kovalik Ádám orvos, Juhász Tamás, író-zenész, és Miklós Petra, egyetemista, akik saját, személyes történeteik által üzenik, merjünk egymáshoz közeledni, bontsuk le a falakat.
Amikor Miklós Petrát arról kérdezem, milyen volt számára kilépni egy óriásplakátra, mosolyogva idézi fel, mennyi pozitív visszajelzést kapott a barátaitól, ismerőseitől és egészen megfoghatatlan érzés saját magával találkozni egy bevásárlóközpont óriásplakátján.
Ahogy Petra videóját néztem, egy magabiztos, derűs és ambiciózus lány képe rajzolódott ki előttem, aki tele van célokkal, és fel sem merült bennem, hogy valaha negatív megélése lehetett a mássága kapcsán.
– Az osztálytársaimtól soha semmilyen bántó megjegyzést nem kaptam, mindig mindenhol befogadtak, persze előfordult, hogy technika órán, a „kétkezes” feladatokban nekem segítségre volt szükségem vagy tesi órán nem kellett fekvőtámaszoznom, kötelet másznom, és talán ezeknek a „kivételezéseknek” nem mindig örültek a társaim, de soha nem közösítettek ki.
– Minket a bátyámmal úgy neveltek a szüleink, hogy egészségesek vagyunk. Anyukám gyakran mesélte, hogy amikor elvitt játszótérre, mint minden anyuka, ő is figyelmeztetett, „Petra, kapaszkodj két kézzel”, és ilyenkor elég furcsán méregették a közelben álló szülők – mondja Petra mosolyogva.
Az egyetemista lány hétköznapjaira is kíváncsi vagyok, és megtudom tőle, hogy mindig tökéletességre törekszik, ezért neki is vannak kisebb-nagyobb nehézségei, például amikor nem tudja levágni a körmét, vagy az egyszerű hajszárítás okoz gondot számára, és hozzáteszi, milyen jó lenne, ha a gyártók gondolnának olyan praktikus eszközökre, amelyek megkönnyíthetnék a hozzá hasonlóak életét.
– Én elfogadtam így magam, emberi erőforrást tanulok, szeretnék megváltozott munkaképességűekkel foglalkozni. Nem tudok kézen állni, de imádok jógázni, vizsgáztam is belőle, és az a tervem, hogy a HR-es munkám mellett azt is oktathassak. Szívesen jelentkeznék külföldi Erasmus programra is, de ebben a döntésemben meghatározó, hogyan tudnék boldogulni egyedül, segítség nélkül?
Inklúzió mint szupererő
A fogyatékos személyekre hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy őket úgyis támogatja a családjuk! De, a gyerekekből ők is felnőtté válnak, tanulni, munkába állni szeretnének, és sokuk vágyik önálló életvitelre is. A fiatalok bemutatkozó kisfilmjeikben fontos hangsúlyt kapott, hogy nem szeretnének folyton mások segítségére szorulni, tenni akarnak és tudnak is a saját jövőjük alakításában.
– Az egyesületünknek mindig az volt a vállalása, hogy a fogyatékosság témáját olyan hangszínnel közelítsük meg, ami az emberek számára hétköznapi, könnyen érthető ugyanakkor újszerű, és az eddig megszokott, részvétet ébresztő üzenetektől a kapcsolatteremtésre, a részvételre helyezzük a hangsúlyt.
– Például úgy mutatunk be egy down-szindrómás lányt, hogy ő színész, egy kerekesszékes fiatalembert, hogy ő orvos, a látássérült fiúról megtudjuk, hogy író és zenész, az egyetemista lányról azt, hogy az egyik karja korábban ér véget, mint a másik, de tele van tervekkel – mondja Bokor-Bacsák Györgyi majd hozzáfűzi,
az inklúziónak az lehetne a szuperereje, hogy minden, speciális szükségletű embernek olyan helyet találjunk a társadalom szövetében, ahol ő a legtermékenyebb, leginkább hasznos, mert erre nekik is igényük van.
Az az óriási befektetés, amit az érintettek a családjuktól kapnak, az az erőfeszítés, amit ők igyekeznek megtenni magukért az önállóságuk érdekében, az hatalmas érték és minden szinten megtérül. Ha ez az üzenet át tud menni, vagyis a közösségek másként fognak a fogyatékos emberekre gondolni, akár holnaptól, azzal hosszútávon mindenki jól jár.
A kampányfilmek itt tekinthetők meg: https://www.egysimaegyforditott.com/negondoldtul
fotók: Egy sima egy fordított – Egyesület az Inklúzióért
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
