Édesanyám első mondata volt ez, mikor megtudta, hogy a hónapok óta tartó fokozott érdeklődésem az iszlám iránt betetőzött. 16 éves voltam. A nagyinál ültünk a szobában, ima idő volt, és én imádkozni akartam. Felkötni a kendőt, és Mekka felé fordulva nagyim szürke nagyszőnyegén fejemet Isten előtt lehajtani – ehhez pedig vagy ki kellett volna küldenem édesanyámat valami ürüggyel, ami nyilván lehetetlen volt, mert úgy is visszakérdezett volna, vagy el kellett mondanom neki, miért szeretnék öt percre elvonulni. Utóbbit választottam.
Meglepettsége nem volt teljesen fair, hogy őszinte legyek, hiszen hogy is lehetne engedélyt kérni a hitért, ami az ember szívében ver sátrat. Akkor még nem hordtam kendőt sem, a ruházatomon sem látszott különösebben, csak a szívemben hittem, hogy nincs más Isten csak az egyetlen Isten (arabul Allah), és Mohamed (is) az ő prófétája és küldötte.
Ez jelenti igazából azt, hogy muszlimnak lenni.
Másrészt tulajdonképpen az első löketet ő adta meg azzal, hogy karácsonyra a Korán magyar fordítását adta nekem ajándékba. Bár ha jobban belegondolok, ezt inkább a második löketnek lehetne nevezni, az első ugyanis Egyiptom volt, még 14 évesen, egy családi nyaralás alkalmával.
A szüleim azóta is átkozzák a napot, hogy akkor odamentünk, pedig igazából nem lettem rossz ember, sőt, a kapcsolatom a szüleimmel az iszlám hatására erősödött.
A válásuknak sokkal nagyobb köze van ahhoz, hogy én később úgy éreztem, közelebb akarok kerülni Istenhez, és végül ezen útkeresés végén úgy döntöttem, felveszem az iszlám vallást.
Egyiptom és a színes, egzotikus arab kultúra lenyűgözött, egy teljesen más világ tárult a szeme elé, egy sokkal optimistább, kedvesebb, pozitívabb életérzés, mint amit valaha is tapasztaltam Magyarországon. A nyaralás után beiratkoztam egy nyelviskolába, ahol megtanultam arabul írni és olvasni, hastánc órákra jártam, egyiptomi zenét hallgattam és egyiptomi barátokat szereztem az interneten.
Vagyunk ezzel így egy páran, akik Egyiptomba vagy a Közel-Keletre utaznak: teljesen elvarázsolódunk. De ettől még nem mindenkiből lesz muszlim.
Én elsősorban az Istennel való kapcsolatot akartam szorosabbra fűzni, mikor az iszlám tanulmányozásának útjára léptem. Talán inkább úgy fogalmaznék, hogy önmagam spirituális részét indultam felfedezni, amikor a szüleim bejelentették, hogy elválnak, ami végül az iszlámban bontakozott ki.
Törést okoztak bennem a válással? Nem, sokkal inkább felszabadultam, például a toxikus légkör alól, ami az addigi néhány évet jellemezte számomra, addigi lázadásom újabb kapukat nyitott meg bennem.
Egy nagyfokú változás jött az életembe, a nagy változásoknál pedig általában elgondolkodik az ember: ki is ő, merre tart, mi dolga a világban, aztán a válaszok mentén változik. Fejlődik. Ez történt velem is.
Elkezdtek például mérhetetlenül zavarni az iskolai ostoba fecsegések másokról, nem kívántam már az alkoholt, nem vágytam rá, hogy minden hétvégén bulizni járjak, mint minden akkori rendes, magamfajta lázadó tinédzser, abban a korban, amikor a kutya sem nézte a személyiket a szórakozóhelyeken.
Talán az esti imák, amit minden este elmondtam még akkor is, ha kissé illuminált állapotban kerültem ágyba, kezdtek dolgozni bennem?
Még nagyapám tanította: „Én Istenem, Jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a Tied nyitva Atyám, amíg alszom, vigyázz reám.” Ennyi volt az addigi kapcsolatom Istennel.
Spirituális utamat a kereszténységgel kezdtem, hiszen katolikusnak kereszteltek és elsőáldozó is voltam, bár emlékeimben a hittanórák ridegek voltak és félelmetesek. Nem jutottam messze vele: nem éreztem Isten jelenlétét a templomokban, és még a reformátusok letisztultabb Istenképében is ott volt a szentháromság és Jézus, mint az Isten fia elképzelés, ami sehogy sem akart lecsúszni a torkomon.
Minél mélyebben belemerültem ezen koncepciók megértésébe, annál jobban távolodtam az egésztől, és bár az egyetemi Biblia órákat nagy élvezettel hallgattam, mert a mai napig nagyon érdekelnek a más vallások és kultúrák, a kereszténységre azóta is, mint kedves barátra tudok csupán gondolni.
Zsidóság nyilván kilőve, abba születni kell. Aztán voltam Krisna szekérfesztiválon, és olvasgattam a buddhizmusról is, utóbbi filozófiája a mai napig tiszteletet ébreszt bennem. Buddhára én prófétaként tekintek, akinek a tanításait élvezettel forgatom, de sosem tudnék elköteleződni egy olyan irányzat iránt, amiben nincs jelen Isten.
Az iszlámról akkor még azt gondoltam, hogy „az arabok vallása”, de ahogy egyre többet beszélgettem muszlim barátaimmal, világossá vált, hogy ez a vallás mindenkinek szól. Megtudtam, hogy rengeteg arab nem muszlim, és a muszlimok többsége nem arab.
Maradhattam volna simán csak Istenhívő, vallás nélkül, mint ma olyan sokan, de biztos voltam benne, hogy Isten nem hagyott minket spirituális útmutató és tanítások nélkül.
Bár valójában mindenki egyéni utat jár be az Istennel/Univerzummal/Teremtővel/Felsőbb erővel való kapcsolatában, bizonyos szegélykövek le vannak téve az út mentén, ezt nagyon éreztem.
Az iszlám útjára ténylegesen akkor fordultam rá, mikor önkéntes voltam az AFS cserediák szervezetnél, akik egy egyhetes konferenciára küldtek, amit az Európa Tanács és az európai ifjúsági központ szervezett, hogy jobban segíthessük a muszlim háttérrel rendelkező diákokat Európában, illetve az európaiakat, akik a Közel-Keleten töltik csereévüket.
A szobatársam egy kendős egyiptomi lány volt, az egy hét alatt pedig az iszlámnak egy másik, sokkal bensőségesebb oldalát ismertem meg.
Teljesen világos lett számomra, hogy a nők elnyomása hazugság, hogy bármiféle nők elleni erőszaktevés nem az iszlámhoz, hanem sokkal inkább az iszlám tanításainak ellentmondó helyi arab, pakisztáni, afgán és egyéb kultúrához kötődik, hogy a 6 milliárd muszlimból a földön csak egy maroknyi radikális (már ha annak lehet őket egyáltalán nevezni), és hogy rajtuk kívül is elég sok nem muszlim terrorista terrorizálja az embereket világszerte.
Emlékszem, december volt, a teremben fűtöttek, én mégis iszonyúan szégyelltem rövidujjúra vetkőzni a muszlim résztvevők előtt, és azt is szégyelltem, hogy tele van a Deák tér ittas hajléktalanokkal. Megmozdult bennem valami.
A konferencia után már tudatosan kerestem fel a helyi muszlim közösséget, egy kifejezetten női társaság Korán magyarázat előadásaira jártam hetente kétszer, szabadidőmben pedig az ingyenes könyveiket olvasgattam. Millió kérdésem volt.
Mindig is szabadszellem voltam, akire nem lehet semmit sem rákényszeríteni.
A tiszta Istenképen kívül nagyon tetszett még a rendszer, ahogy a muszlimok ismerkednek. Bár nehéz volt elképzelnem 16 évesen, hogy egyetlen férfivel éljem le hátralevő életem (a válás lehetőségéről hallani sem akartam), nagyon vonzott úgy ismerkedni, ahogy a muszlimok szoktak: bármiféle próba együttélés és évekig tartó járás nélkül, kifejezetten házasság céljából ismerkednek.
Találkoznak párszor, beszélgetnek, és testiség nélkül eldöntik, elkötelezik-e magukat egymás mellett egy életre vagy sem.
Sokkal biztosabb lábakon álló családmodellnek tűnt, mint amit mi itthon művelünk. (Hasonló ismerkedésen mennek keresztül a beavatott krisnások is egyebként, de minden vallásban általában megfigyelhető a szemérem védelme házasság előtt, amit én örök érvényű tanításnak gondolok, és nem elavult, régimódi nézetnek.)
Fél évvel később, február 14-én a buszon ültem, délután volt, amikor a halálról olvastam az egyik könyv lapjain. A halálról, mint határidőről, ami bármikor eljöhet, a vendégről, aki bármikor bekopogtathat hozzánk.
Ott történt a „pálfordulás”, ott jött az érzés, én ma kimondom a tanúságtételt és muszlim leszek.
Egyetlen mondat, semmi különösebb ceremónia, csak az Istenben való hit deklarálása a közösség néhány tagja előtt. Az Istenhitet nem lehet racionálisan megmagyarázni, bár arra is vannak elmeletek, de elsősorban ez egy érzés, mint a szél, amit nem látsz, de érzel az arcodon, látod a hatását, ha körül nézel. Ehhez az érzéshez csendben kell maradni, hogy meghalld.
Ekkor már egy másik lakásban éltünk, apu nélkül. Sokáig nem tartottam fontosnak elmondani nekik, nem mindegy, hogy miben hiszek? Hogy naponta 5×5-10 percre elvonulok, nem dohányozni, hanem meditálni, azaz imádkozni?
Nem volt semmi hirtelen a döntéseimben, minden tanitást fokozatosan építettem az életembe, szerintem ezt máshogy nem is lehet. Hisz mit ér az, ha valamit külsőleg magadra erőltetsz, mert elvárják, miközben belül még nem tartasz ott?!
A Korán is 23 éven át, fokozatosan nyilatkoztatott ki Mohamed prófétának, először csak a hitre fókuszálva, ki Isten, kik a proféták, az angyalok, a könyvek, milyen a túlvilág és hogyan működik a földi rendszer, hogyan kapcsolódhatunk a Teremtőhöz. Majd jöttek a testi, lelki, mentális, és erkölcsi jólétet védelmezni igyekvő tanítások: az alkohol és sertéshús tilalma, a kötelező adomány, és minden más, amit egy muszlimnak elvileg be kell tartania.
Én mitől lennék másabb, csak mert 1400 évvel később döntöttem úgy, hogy muszlim leszek? Miért kellene mindent rögtön csinálnom?
Imádkoztam, amikor tudtam, egyre rendszeresebben, először lapról felolvasva az arab szöveget, youtube videót hallgatva, a kendőt jóval később, két évre rá vettem fel végleg.
Gimnazista voltam, onnan tudták az osztálytársaim, hogy muszlim lettem, hogy többé nem adtam puszit a fiú barátaimnak, és nem jártam bulizni. Lett egy barátnőm, aki a kereszténysége miatt hasonló kihívásokkal küzdött épp otthon, mint muszlimként én, nagyon egymásra találtunk, és azóta, tizenöt év elmúltával is tartjuk a kapcsolatot.
Nehéz időszak volt, de elég makacs természet voltam ahhoz, hogy kitartsak a saját elképzeléseim mellett.
Végül megbarátkoztak a dologgal a szüleim is, bár szintén kendős, vidéki nagymamám a mai napig képes rám csodálkozni, „ugyan lányom, minek veszed fel azt a kendőt, szebb vagy nélküle”, nagyapám pedig mikor még élt, nem tudott leszokni arról, hogy ne kínáljon meg engem és a páromat egy kupica pálinkával. De elfogadták, tiszteletben tartják, családi összejöveteleken mindig ügyelnek, hogy az asztalon zöldségek és legalább csirke is legyen, idegenek előtt, ha úgy adódik, teljes mellszélességgel kiállnak mellettem.
Anno anyukám leordította a fejemről a kendőt, ma már van közte kedvenc is.
Nem szoktunk az iszlámról különösebben beszélni, hisz attól hogy muszlim lettem, még ugyanúgy érdekelnek a világ más dolgai is: pszichológiát végeztem, magyar szakon tanultam, rendszeresen írok, edzésre járok és edzőként edzéseket tartok másoknak, utazok, amikor csak lehet, házas vagyok, nincs gyerekem, sokat olvasok, és kijelenthetem, hogy Outlander függő vagyok.
Szóval egy teljesen átlagos magyar embernek tartom magam, aki közben napi ötször imádkozik is, mert fontos neki az Istennel való kapcsolattartás, böjtöl Ramadán havában, kendőben jár, és muszlimnak vallja magát. Nincs különbség.
Fotók: Szerző saját fotói
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
