A lépcső köve forró volt és érdes, sértette a lány meztelen combjait a rövid nyári ruha alatt. A járda sötét kígyóként húzódott előtte, kihaltságával azt az érzést keltve, hogy egyedül van, volt és lesz mindörökre, s a pechszéria, ami hetek óta sújtja, a végtelen ködébe terpeszkedik legyőzhetetlen könyörtelenséggel.
Greta May írása.
A lány tűrőképessége határára ért, csak ült a lépcsőn és zokogott, teljes átéléssel.
Térdére hajtott arcát eldugta a világ elől, talán még örült is, hogy pocsék napjának koronájaként elhagyta a lakáskulcsát, s most nem tud bejutni a saját otthonába. Miért is csodálkozna? A balekokkal ilyenek történnek…
De legalább az esteledő utcácska néptelen. Nyugodtan bőghet, mint egy eszelős, mielőtt visszaindul a munkahelyére, hogy elhozza a fiókjában lévő pótkulcsot. Előtte miért ne sírhatná itt és most ki magát?! Végül is, évek óta nem sírt. Várható volt, hogy egyszer elpattan a cérna, egyszer csak odalesz az az óriási önuralom, amivel az élet terheit viseli…
Zokogott, s közben nem nézett fel, nem akart befogadni semmilyen ingert.
Csak a lépcső hideg egyenetlenségét, és a térdéről az arcára visszaköszönő könnyeket akarta észlelni mesterségesen teremtett önrejtekében, amikor szőrszálak dörzsölték az arcát. Meglepve érezte, hogy egy kutya simul hozzá.
Az állat fülön nyalta, együttérzően szűkölt kicsit, majd mellé ült, valami ösztönös, megható együttérzéstől hajtva. A lánynak jó volt így, nem bánta.
A másik élőlény érintése egyszerre hatott rá felkavaróan és vigasztalóan. Egy pillantást vetett a továbbra is néptelen járdára, aztán hangosan, mint a gyerekek, fejét az ismeretlen állat bundájába hajtva sírt tovább.
A nap hamarosan nyugovóra tért, a levegő lehűlt, a percek szokásos érzéketlenségükkel rohantak előre. A kutya kitartott, s a lány végül elfáradt az érzelmi vihar áradatában. Felemelte a fejét, lassan újra érzékelte a világot, s ekkor döbbenten vett észre egy nagy, fehér papírt maga mellett. Rajta tollal írt, kusza betűkkel a következők álltak:
Szia, Tomi vagyok. A kutyám előreszaladt, és mire ideértem, láttam, hogy téged vigasztal. Nem akarlak zavarni, de mennem kell dolgozni. Kérlek, vidd haza a blökit, Zsigmondnak hívják. A szemben lévő négyemeletesben lakom, első lépcsőház, második emelet, 1. ajtó, a nevem Hojtek Tamás. A papír alá teszem a kulcsomat.
A lány döbbenten ült, tanácstalanul. Annyira szürreálisnak találta a történteket, hogy egy ideig azt sem tudta, mit tegyen. Végül tétován megmozdult és a megadott lakcím felé indult, Zsigmond pedig vidáman lihegve, teljes természetességgel követte. A lakásba lépve kellemes hűvös fogadta őket, a lány elpirult az egyszerű, takaros bútorok láttán. Szégyellte, hogy egy idegen lakásában jár, és hogy az ismeretlen ekkora kockázatot vállalt miatta…
A kutya otthonosan mozgott, azonnal, szinte röhögve a hálószoba ágyára vetette magát. A lány a nappaliban megpillantott néhány fotót a gazdiról. Akkor már mosolygott. Ejnye, a mindenit! Jóképű srác ez a Hojtek Tamás…
Vizet töltött a kutyának, és csak pár percig habozott, míg elszánta magát. Fogta a papírt, amelyet a fiú hagyott neki, és egy asztalon talált tollal üzenetet írt a másik oldalára:
Elnézést, amiért átmenetileg kisajátítottam Zsigmondot. Hálából szívesen látlak holnap délután egy kávéra. Szemközti négyemeletes, első lépcsőház, 3. emelet, 2. ajtó. Rossz napom volt, de nem vagyok kattant. Molnár Léna.
Megvakarta a kutya fülét, s amikor átlépte a lakás küszöbét, már mosolyogott. Érezte, hogy valami jó kezdődik, valami szép. Vidáman lépett ki a virágillatban úszó nyárestébe, hogy kocsijához tartva megcsodálja a holdat. A holdat, amely kövéren terpeszkedett az égen, és ámuló értetlenséggel tekintett le erre a hol félelmektől, hol örömtől hangos, poros golyóbisra.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
