– Mi a baj, nem hallod, amit mondtam neked? Hol van a fizetésed? Már mindenki ott van a kocsmában, add már ide, amíg szépen mondom!
István hangjától egy másodpercre még a poharak is megremegtek a vitrinben, ahogy követelte a napi betevőt feleségétől, Ilonkától. De nem ételre vagy számlára kellett, hanem italra.
Törteli Eszter író, coach, önismereti tréner írása.
Karcsi a lépcső tetején ült, mert onnan lelátott a konyhába a földszintre, a korlát merevítőin át. Élete tizenhárom éve alatt már megszokta a félelem démont, azt a gombócot a gyomrában, amitől néha nem bírt elaludni sem. Várta a következő lépést.
Vajon az apja ma is megüti az anyját, vagy megelégszik a maradék tányér összezúzásával?
A hüvelykujján babrálta a körömágyát, amin alig maradt már bőr, annyit dörzsölgette. Már szóltak az iskolában is, de ez nem olyan téma, ami másokra tartozik, hogy azért szorong a gyerek, mert az apja elissza a családi költségvetést, és részegen randalírozik- így ráfogták, hogy ez csak egy rossz szokás.
Mert a családi szennyest nem teregetjük ki, ugye.
Karcsi számolta a csempéket, próbálta elterelni a figyelmét. Közben fülelt, hogy mi fog történni.
– Hát, jó, ha nem adod ide, majd én megkeresem magamnak! – ordította István, és módszeresen elkezdte szétdobálni a konyhában az evőeszközöket és tányérokat, felborította a kukákat. Majd Ilonka összetakarítja, ha annyira zavarja.
Még fél órán át próbálta megtalálni István a pénzt, majd közölte a síró Ilonkával:
– Majd iszok hitelre, szevasz, senkit nem érdekel a pénzed!
Ahogy csapódott a bejárati ajtó, Ilonka felszaladt a lépcsőn, és magához ölelte Karcsit.
– Már nem tart sokáig, már nem. Anya megoldja, el fogunk szökni, csak mi ketten. Csak még egy kicsit bírd ki! Már félretettem annyi pénzt, hogy egy-két hónap múlva elmehetünk!
Karcsi sokszor hallotta már ezt. Csak egy-két hónap, mindig csak annyit kell kibírni. Aztán valahogy a hónapokból évek lettek. Számos alkalommal próbált már elmenni Ilonka, de a vége mindig az lett, hogy István meggyőzte róla, hogy leteszi az italt, és véget ér ez az egész. István be is tartotta a szavát, pár napig legalábbis, de utána minden alkalommal kezdte elölről. Először csak pár pohárkával ivott meg, majd egyre többet, mígnem visszatért a mindennapos alkoholgőzös dráma, jellemzően minimum napi két felvonásban.
A mostani műsor két órával később folytatódott, amikor István hazajött. Szemei vérben forogtak, alkoholtól és dohánytól bűzlött. Látszott rajta, hogy rendesen felöntött a garatra.
– Hitelre ittam, majd menj és fizesd vissza holnap! – parancsolt Ilonkára.
Ilonka már tudta, hogy mi a menetrend. Ő visszafizeti a kölcsönt a kocsmában, megkéri a kocsmárost, hogy ne adjon több italt hitelbe, majd kezdődik az egész elölről, elvégre a kocsmárosnak is valamiből meg kell élnie.
István még egy órán át tombolt, majd elaludt a fotelben ülve.
Karcsi még mindig a lépcső tetején ült, alig várta, hogy az apja elaludjon. Az anyja mit sem sejtett belőle, hogy Karcsi mennyire gyűlölte már az apját, és az anyja tehetetlenségét. Hogy egyszer fagyállót öntött az apja borába, hátha rosszul lesz tőle és észhez tér végre, de valamiért nem hatott az sem.
Ilonka odament a szennyeskosárhoz, és ellenőrizte, hogy megvan-e a fizetése, amit egy koszos zokniba rejtett. Ez volt az egyetlen hely, ahová István sosem nyúlt volna, a szennyes ruhák.
De a zokni üres volt, a pénz eltűnt.
Ilonka kétségbeesve szaladt fel a lépcsőn, ahol Karcsi üres szobáját találta, a fiú az ablakon át mászott ki.
Térdre rogyott és úgy zokogott. Tudta, hogy az ő hibája is, hogy a fia elszökött, tisztában volt vele, hogy már régen el kellett volna mennie a fiával együtt. Mégis képtelen volt rá, mert mindig hitt István szavának, hogy most majd vége lesz ennek a rémálomnak, és leteszi az italt örökre. Ő csak egy normális családot akart, egy szerető férjet, apát a gyermekének.
Ahogy ránézett Karcsi ágyára, egy cetli állt rajta: senkit nem érdekel a pénzed!
Nem volt több kérdés.
Lesétált az emeletről és leült az alvó férje melletti fotelbe. A férje horkolásától szinte zengett az egész ház.
Ezt jól megcsináltuk, mondhatom. Nem akart senkit felhívni, amíg férje nem józanodik ki.
Mert a családi szennyest nem teregetjük ki, ugye.
