Lehet, hogy álmodtam valamit, nem vagyok benne biztos. A fejem előrebukott. Mindig ez van, ha elalszom a vonaton. De nem látta senki. Olyan szép az ég. És a táj. Nem tudom, merre járunk. Mindenhol fák. Másabbak, mint otthon. Idegenek. Nem, nem lehet így gondolni erre, ideje lenne megtanulni a világon mindenhol otthon lenni. Otthon. A szívemben. Mindegy, mi vesz körül.
Gyenge-Rusz Anett írása.
Ott egy templom, a tornya ezüsttel van leöntve. Á, ez baromság. Délibáb. Aztán meg már nincs is ott. Jobban kell figyelni. Amit látok, csak egy pillanatra létezik. Sárga és zöld patchworktakarók váltják egymást. Megrogyott villanyoszlopok. Kifutunk az időből a térben. A végtelen térben.
A felhőnek agy formája van és ehető. Szerintem tojáshabból van, de vattacukor ízű.
Zúg a fejem. Mintha egy álmatlan éjszaka után valaki még a reggeli kávémat is eldugta volna előlem. Pedig pár perce eszméltem fel. Igazából csalfa ébrenlét volt ez, félálom. Itt miért rózsaszín a házak teteje? Valami városban lehetünk. Az önkiszolgáló autómosóban egy fekete Volkswagen áll. Ismerem ezt a rendszámot. És nem szeretem. Az állomás szép és modern. A padon egy borvirágos arcú, kövér férfi rontja az összképet. Mögötte rozoga lovaskocsi halad. Szürreális életkép. De mégis az. Igazi. Különben szörnyű az egész település. Ízléstelen minden. A táj menti meg a lesújtó értékeléstől, de annak meg semmi köze hozzá. Nem a városé a természet.
Aztán hirtelen megint minden zöld. A méhem bal oldalába fájdalom nyilall. Eszembe jut – nem mintha elfelejtettem volna –, hogy nő vagyok.
Sok itt a férfi körülöttem. Ocsmányak, büdösek. Fura nyelveken beszélnek. Nem lehet érteni. Ha érteném is undorodnék tőlük. Gurul a lejtőn a szalmabála. Mint a gazdátlan túrazsákok az Everest hóviharában. Nekem van egy zöld jógamatracom. Nem tudom, hogy jön ez ide. Talán, ha befeküdnék a búzavirágok közé, előbb leteríteném, hogy a tarló ne szúrja a hátamat.
Az előbb mégsem délibáb volt, azóta már két templom mellett is elhaladtunk. Ezüstkupolások voltak. A legtöbb ház fala meg mindjárt kidől. A normálisak mind emeletesek, de az erkélykorlát helyén csak egy kihúzott zsinór van. Oda teregetik a ruhákat. Messziről is jól látszik, milyen csicsás. A nyírfa itt is pont olyan, mint otthon. Hastáncolni tanul a szélben. Szeméthalmok és absztrakt villák sorakoznak egymás mellett.
Olyan kényelmes mindezt az ablakon át szemlélni. Adja a Jóisten, hogy ne kelljen használni azt a piros üvegtörő kalapácsot.
Amúgy, van olyan templom, ami más, aminek nem ezüst csúcsa van. Többet is láttam, és azok sokkal szebbek.
Kibelezett, régi autók egy kék bádogkapu mögött. Ijesztő. Ezek mind vakmerőek. Semmi félelemérzet. Még a madarak is magasabban repülnek. Botrányos a kontraszt az épületek között. Elborzaszt. És elvarázsol. Mindent a szemnek.
Meg itt van Dorothy háza is. Magányosan áll a domb tetején, de ennél vidámabbat eddig mégse láttam.
Olyan, mint a mesében, gondolom, a színes lufikat majd később kötik rá. Valószínűleg megvárják vele a vasárnapot, hadd lássák a gyerekek is. A temető igazi karácsonyi hangulatba burkolózott. Aranyhajjal vannak díszítve a sírok, mint a karácsonyfa.
Na, a hegy, az más. Az már nagyon más. Aki itt él, az másként ismeri a világot. Nem ugyanazt érezzük. Nem úgy élünk. Más a szép, más az ismeretlen. Talán a boldogság, meg a fájdalom, azok egyformák bennünk.
Errefelé még virágzik a bodza, picit hűvösebb van. Amikor lassítottunk, kihajoltam, és úgy találtam, más a bodza tányérja. Fehérebb vagy tartósabb. Mindegy. Más.
És lám, az érintetlennek hitt tájat mégis be lehet mocskolni. Arany a kupola, és sokkal nagyobb, mint korábban az ezüst párjai. Pár méterrel odébb meg löszfal. Megférnek egymás mellett, meg kell férniük.
Meszelt falú állomás következik, hűs nyugalmat áraszt magából. Elhaladunk mellette, és megint minden zöld, különböző zöldek 3D-ben, összeáll a tájkép. Közben látok egy nőt, virágos ruhában. Belesétál a folyóba. Nem veszi le a szandált, úgy lép a sekély vízbe, és az én talpam alá szalad a jéghideg hullám. De akárhogy nézem, nem vizes a lábam, csak a fülledt izzadtságtól csúszkál fel-le a cipőben, amibe már beledagadtak a lábujjaim és ég a sarkam. Hiába, az emberi képzelőerő határtalan. Vagy ellenkezőleg, talán nagyon is korlátolt. Ez szüli az értelmetlen tévképzeteket. Bármelyik legyen az igaz, nincs most erőm megvitatni magammal. Olyan szép a látvány, ne rontsuk el!
A folyóparton kék színű pamutingben egy bácsi nézi az elhaladó vonatot, pecabottal a kezében. Az egyik panzió kéményéből füst száll fel. Remélem, húst sütnek, olyan az illata. Közvetlenül a sínek mentén korhadt deszkákból összetákolt magtár. Régóta nem használják semmire, az látszik, a természet is kezdi visszavenni, ami az övé.
Összegyűrt már a hosszú út, több mint 10 órája itt ülök. Felállok kicsit, ujjaimat a koszos ablaknak támasztom, nehogy elessek. Bár annyira nem rázkódik a vonat. Vagy az egyensúlyérzékem lett jobb az évek alatt. Csináljunk valami hasznosat, rendet teszek a táskámban. Csokipapírok, szalámiszaftos szalvéták. Kidobom a kukába. Így valahogy jobban érzem magam. Csak az kell, amire szükségem van. Nem maradt sok dolog a táskában. Mondjuk nem is volt, de ami van, az bőven elég. Megvan mindenem. A táskán innen és túl. Behúzom a táska cipzárját, és hátradőlök.
Mennyi idő van hátra? Még pár óra. Na jó, ennyit már fél lábon is… Tényleg, velem szemben üres az ülés. Felteszem az egyik lábamat.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
