Barátkozzunk-e a halállal?

Nehezünkre esik a mulandóságon gondolkodni. Szinte felfoghatatlan, hogy eljön az idő, amikor nem leszünk többé. Mi lesz a szeretteinkkel nélkülünk? És mi lesz velünk odaát? Gondolkodjunk a saját halálunkról, vagy tartsuk távol magunktól a gondolatot? „Halálos” beszélgetés Czapp Enikő gyászkísérő, mentálhigiénés szakemberrel, aki szerint a halál drámai esemény. Csakúgy, mint az élet.

Fekete Zsuzsa riportja.

– Számos felmérést készült, amelyben azt vizsgálták a kutatók, hogy hol szeretnének meghalni az emberek, otthon vagy a kórházban? A döntő többség otthon, a szerettei körében szeretné lehunyni végleg a szemét. A statisztikák viszont azt mutatják, hogy a népesség döntő többsége valamilyen egészségügyi intézményben hal meg. Miért van ez így?

– Hitem szerint a kórház arra hivatott, hogy az életet támogassa, vagyis az egészségért van, és nem azért, hogy valaki ott haljon meg. A beteg ember kiszolgáltatott, fájdalmai vannak, elesett és gyakran magányos is. Az orvosoknak, ápolóknak még a legjobb kórházakban sincs idejük, hogy törődjenek az emberek lelkével.

A hozzátartozók általában egy-két órát tölthetnek bent a látogatási időben, ami nagyon kevés ahhoz, hogy ráhangolódjanak a betegre. Nem alakulhatnak ki valódi beszélgetések, ha csak beszaladgálni van időnk.

A 20. század elejéig a halál természetes része volt az emberi életnek, és a hozzátartozók, ha csak tehették hazavitték a haldoklót a kórházból, hogy vele lehessenek a végső folyamatban.

– Hogyan lehet jól kísérni a haldoklókat? Annyi bugyuta mondat hangzik el ilyenkor a szánkból, mert gyakran nem tudjuk, mit is mondhatnánk, ami segíti az elmenőt.

– Sokszor az utolsó pillanatokig van bennünk valami csodavárás, hogy mégis életben marad a szerettünk, pedig már minden ellene szól. Tehetetlenségünkben, a hamis remény fényében néha kimondunk olyat, amit nem kellene. Ez általában akkor fordul elő, amikor nem vagyunk folyamatosan a haldokló mellett, és nem látjuk, hogy éppen hol tart, nem tudjuk, hogyan éli meg a fájdalmát és miben lehetne segítségére lenni.

Kell még hozzá beszélni vagy jobban esne neki, ha csak csendben ülnénk mellette? Be kell vinni az egész családot vagy még élni fog? Ha már nem beszél, akkor mit csináljunk?

Ha a haldokló mellett otthon tudunk lenni, jobban részeseivé válunk a folyamatnak, ami nem rólunk, hanem róla kell, hogy szóljon, de ez igazán nehéz a mai embernek.

– Mégis mit javasolsz? Beszéljük a családi dolgainkról, hogy mi van otthon, vagy csak arra koncentráljunk, amit ő szeretne?

– A haldoklási folyamatban mindig az elmenőre fókuszáljunk. Aki először kíséri valamelyik szerettét, biztosan kerül nehéz szituációkba, mikor nem tudja, hogy mit kellene tennie, és jó-e, amit csinál? De hogyha nem adja föl, nem mond majd töltelék mondatokat és felesleges sztorikat fennhangon, hanem képes lesz a haldokló visszajelzéseit venni.

Érezni fogja, hogy akar-e még történeteket hallgatni a másik, vagy csak csendben szeretne lenni. Aki kísér egy haldoklót, legyen jelen, így tud egyik percből megszületni a következő, mindig a haldoklóra tekintettel.

– A halál a születésnek a párja. A születésnek nagyon örülünk, de a halálhoz a legnegatívabb szót, a halálfélelmet kapcsoljuk.

– A halál végzetes és mindannyiunkat érint, hiszen ott van az életünk végén. A népdalokban és a népi hagyományokban is benne gyökeredzik a gondolat, hiszen fából faragják a bölcsőt, amibe beleteszik az újszülöttet, de mindenki tudja, hogy egyszer majd egy másfajta keretbe kerül, aminek teteje is lesz, és onnan nem fog többé kiszállni. Olvastam egy felmérést, abban az szerepelt, hogy mindannyian félünk valamennyire a haláltól.

– Hogyan lehet boldogan élni úgy, hogy tudjuk: egyszer véget ér az életünk, de azt sem tudjuk, hogy mikor. Pedig jó lenne valami bizonyosság vagy biztonságérzés.

– Az életben valójában semmi biztonság nincs. Ami ebben a pillanatban történik, az nem vonja maga után, hogy mi történik a következő pillanatban. Az élet számos bizonytalan pillanat, amit mi próbálunk biztonságossá összefűzni.

Ha mindenáron a biztonságot akarjuk megteremteni az életben, akkor a halál valóban félelmetes, mert nem tudjuk, hogy mikor jön. De gondoljunk csak bele, vajon az jobb lenne, ha pontosan tudnánk a halálunk dátumát?

– Kell a halálról gondolkodnunk?

– Nehezünkre esik a mulandóságon gondolkodni. Szinte felfoghatatlan, hogy eljön az idő, amikor nem leszünk többé. Mi lesz a szeretteinkkel nélkülünk? És mi lesz velünk odaát? Egyáltalán, hogy fogunk meghalni, fog ez fájni, vagy nem?  Könnyen vagy sok szenvedéssel halunk meg?

Az élet közepe tájékán az egészségesen fejlődő embereknél egyre hangsúlyosabbá válik a halál témája. Akkor csináljuk jól, ha nem folytatunk struccpolitikát, és megbarátkozunk a halál gondolatával, mert elkerülni senki nem tudja. Ma már a törvények azt is lehetővé teszik, hogy rendelkezzünk arról, a kórházban vagy otthon szeretnénk meghalni. Milyen kezeléseket engedünk és mihez nem járulunk hozzá. Kompletten megtervezhetjük az életünk végét is.

Akinek van hite, talán könnyebben viszonyul az elmúláshoz bármely vallási rendszerben is mozog, mert számol az élet utáni történéssel.  A láthatónak ugyanis van egy láthatatlan párja.

– Te is az ötvenhez közel váltottál és lettél vállalkozó. Lelki gondozóként, gyászkísérőként dolgozol, temetési beszédeket vállalsz. Nem könnyű út. Miért éppen a halállal foglalkozol?

– Édesapám öt éve halt meg váratlanul, egyik pillanatról a másikra, infarktusban. Húsvét nagyhete volt, kedd. Ahogy minden évben, akkor is készültünk hazautazni a szüleimhez Tarpára. Apám hirtelen halálhíre Budapesten ért, 300 kilométerre a szülői háztól.

Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy nem várt meg bennünket. Hogy mehetett el úgy, hogy nem köszön el, és nem mond semmit nekem?

A bennem zakatoló kérdések még tovább erősödtek, amikor aznap éjszaka megérkeztem Tarpára. Az egész családom ott ült a nappaliban. Apám helye üres volt. Még az éjjel kimentem a ravatalozóba, de rendkívül fájdalmas volt, hogy meghalva sem láthatom, nem érinthetem meg. Mindenféle kérdés és kétség gyötört. Nem értettem, hol van, mi van most vele, és hogy van?

Visszatekintve az akkori állapotomra azt mondhatom, annak ellenére, hogy korábban is voltak bennem gondolatok a halálról és a halál utáni létről, de akkor minden bizonytalanná lett. Egyetlen vágyam volt: apámmal kapcsolódni. Tőle kapni válaszokat. Tőle tudni meg, hogy mi van vele.

Archaikus gondolatok és cselekedetek keltek életre bennem. Például virrasztást hirdettem, pedig már rég nem szokás azon a vidéken. Amíg el nem temettük, minden nap kijártam hozzá, és a hűtőház ajtaján keresztül próbáltam beszélgetni vele. A koporsójába „útravalókat” tettem.

Hiába tudtam, hogy a testet elhagyó lélek mindenhol ott van, azaz bárhol kapcsolatba lehet lépni vele, a temetés után azt éreztem, a temetőben lehet leginkább kapcsolódni hozzá. Ott, ahol a koporsóban betették a földbe. Az egész gyászfolyamat alatt törekedtem rá, hogy belemenjek a fájdalmamba. Válaszokat akartam a kérdéseimre. Az úgynevezett gyászévben kizárólag a halállal és a halál utáni élettel kapcsolatos különféle megközelítésű könyveket olvastam.

– Mit üzennél annak, aki most gyászol?

– Ne félj a fájdalomtól! Bármilyen érzés kerít a hatalmába, engedd magadhoz, ne szégyelld! Éld meg!

A gyásznak vannak úgynevezett stádiumai, de ezek nem mindenkinél azonos sorrendben történnek. Van, ami kimaradhat, vagy tovább tarthat, mint másoknál, és lehetnek visszatérő szakaszok is. Ahogy mi, emberek sem vagyunk egyformák, a gyászunk sem egyforma. A bennünk levő megküzdési erő is egyénenként változó, de az biztos, hogy bennünk van minden a lelki gyógyulásunkhoz. Ennek ellenére előfordul, hogy valaki elakad a gyászfeldolgozási folyamatban. Ezt legtöbbször nem maga a gyászoló, hanem a család vagy a közvetlen környezet veszi észre. Ilyenkor kiemelten fontos, hogy a gyászoló eljusson egy segítő szakemberhez.

– Milyen jelek utalnak az elakadt gyászfolyamatra?

– Ha túl gyors a gyászmunka, vagy túlságosan elhúzódó. Ha nem tudjuk a fájdalmat közel ereszteni magunkhoz. Ha folyton sírunk, vagy sosem sírunk.

Figyelmeztető jel, ha egy év elmúltával is minden időnket a temetőben töltjük, de az is, ha egyáltalán nem vagyunk képesek kimenni a temetőbe.

Nem jó az sem, ha a kapcsolat tovább őrzése érdekében mauzóleummá tesszük a lakásunkat a halott tárgyaival, képeivel. Elakadt a gyászról beszélünk, ha a tartósan fennálló szomorúság depresszióba fordul át; semmihez nincs erőnk, kedvünk, nem kelünk ki az ágyból, nem akarunk sehová menni, elhanyagoljuk saját magunkat, a környezetünket, nem törődünk fizikai szükségleteink kielégítésével esetleg halálvágy vagy öngyilkossági gondolatok foglalkoztatnak.

– Hogyan tartozik a gyászkísérő szerepedhez a temetési beszédek tartása?

– Ez az egyik „hagyatéka” a valamikori lelkészségemnek. Nem mindegy, hogyan állunk meg a koporsó vagy az urna mellett, hogyan beszélünk. Ott és akkor valóságos gyógyító szónak kell elhangozni. A gyászbeszéd mindig az elhunytról szól a családnak címezve. Nincs két egyforma ember, egyforma gyászoló, egyforma történet, ezért csak a személyre szabott, egyéni, személyes és emberi beszéd erejében hiszek.

Ez segítheti a további életet és ez könnyíti meg a gyászfolyamatot. Ez a gyógyító esszenciának az első cseppje.

Kiemelt kép: Freepik