– Julika, hol van már az a kávé? Hozza csak be a csinos kis fenekével együtt! És a mai tervezetet sem kaptam még meg – szólt ki Szemerédi Ferenc igazgató úr enyhe ingerültséggel az irodából a telefonon keresztül. Kintről ideges csörömpölés hallatszott. Szemerédi elengedte a gombot, és visszafordult tárgyalópartnere felé.
– Nehéz manapság jó munkaerőt találni…
Havasi úr jelentőségteljesen bólintott. Ő már csak tudja. Sokat változott a világ, vagy csak ő öregedett meg, ki tudja.
– Na igen, nálunk is nagy a fluktuáció. A hangulat se olyan már… Fiatalkoromban mennyit viccelődtünk, meg ugrattuk egymást, bezzeg a kolleginák sem bánták az udvarlást, most meg… Nem lehet már mondani se semmit.
– Úgy-úgy! – helyeselt Szemerédi – Hallotta a legújabb agymenésüket? Hogy szerintük még a medve is jobb, mint mi vagyunk. Höhö! Ezt a baromságot! Ezek a feminácik, meg emancipuncik ilyeneket terjesztenek. Hát ránk már mindent lehet mondani? Minket lehet gyűlölni minden ok nélkül? Ezek se láttak még medvét közelről, höhö.
– Ne is mondd! Elment az eszük teljesen, jó dolgukban, már azt sem tudják… Áh! Hát mi kéne mééég?
– A múltkor is olvastam, hogy mert annnnyi zaklatás éri őket – az ny-t erősen megnyomta Szemerédi. Mintha kevés zaklatás direkt kívánatos lenne, az annyi viszont egyenesen hazugság. – Én nem látom sehol ezt az annyit! Hát csak tudnék róla én is. Két lányom van, Andika sose mesélt ilyet! A feleségem se! Velük soha nem történt! Persze ők rendes, tisztességes nők. Katika meg kislány még. Ez a néhány nő csinálja a fesztivált, aki miniszoknyában jár, meg olyan helyeken, azt’ csodálkoznak!
Havasi úr együttérzően bólogatott. Jól emlékezett Katikára és Andira, amikor nyáron együtt nyaralt a két család.
– Méltatlan, tényleg méltatlan.
Szemerédi Kati elgondolkodva rugdosta a köveket, ahogy bandukolt haza az iskolából. Hallotta, ahogy lelassít mellette egy autó. Fiatal férfi lógott ki Kati felé a lehúzott ablakon. Hárman voltak. Kati megrettent. Megtorpant. Az utcán nem volt rajta kívül senki. A külváros házai elhagyottan imbolyogtak a koraőszi délutánban. A felnőttek dolgoztak, a nyugdíjasok bent sziesztáztak pihegve.
A máskor békés utca most hirtelen rémisztőnek mutatkozott. De ezt Kati nem gondolta végig, csak az a furcsa érzés szorongatta, hogy elég baj, hogy nincs a közelben senki ismerős, hogy ne legyen annyira, de annyira egyedül.
– Merre kell menni a Rózsafa utcához a tüzéphez? – kérdezte az egyik.
Jelentőségteljesen rávigyorgott a mellette ülőre, majd tovább bámulták Katit. Kati meg se bírt szólalni, csak mutatta, hogy arra. Szégyellte is magát, hogy ilyen suta.
– Gyere, ülj be, és megmutatod, merre kell menni.
Kati falfehér arccal bámult rájuk.
– Félsz? – kérdezte ugyanaz.
Kati nem válaszolt, lenézett a cipőjére. A hátul ülő szólalt meg.
– Hagyd, Zoli, menjünk!
A rozoga Suzuki felverte a port, ahogy elhajtott. Kati rohanva tette meg a hátralévő utat hazáig. Alig talált be a kulcslyukba. Remegett, amíg be nem zárta maga mögött az ajtót. Beengedte Hektort az előszobába, és hozzábújt, pedig tudta, hogy nem lehet bent, és meg fogják szidni, de nem akart egyedül lenni.
Arra gondolt, mit kellett volna mondani? Miért volt ilyen béna, hogy meg se szólal? Mit kellett volna tenni, hogy elmenjenek? Vagy meg se álljanak? De hát csak megkérdezték, merre kell menni! Akkor miért félt? Mit csinált rosszul?
Mint akkor. Akkor se tudta. Nyáron. Amikor kipróbálta a szaunát az apartmanban, és Havasi bácsi bejött, elkezdett magyarázni, hogy mit kell csinálni a szaunában. Valami illóolajakról beszélt, meg hogy a gőz, meg a forró kövek, és egyébként meztelenül szoktak itt ülni, az az igazi. De Kati nem vette le a fürdőruháját. Az furcsa lett volna.
És a Havasi bácsi azt is magyarázta, hogy masszírozni is szoktak, és elkezdte simogatni Kati karját, meg a lábát, és a combján egyre feljebb ment, és belül, és már ott is dörzsölgette, ott… ami fura érzés volt, de ő csak feküdt, mint egy fadarab, és meg se bírt mozdulni.
Nem értette, mi történik, miért csinálja ezt Havasi bácsi, aki apa üzleti partnere, és mit kell ilyenkor egy ilyen üzleti partnernek mondani. Utána ott ültek együtt a vacsoránál mindannyian, szépen felöltözve, mosolyogva beszélgetve, szemben Havasi bácsi, és őt bámulta, Kati meg csak a tányérját, és nem bírt enni.
Anya rászólt, hogy miért piszkálja az ételt, amikor szereti a rántott halat. Persze eszébe sem jutott elmesélni a szülőknek.
Mit mondhatott volna? Hogy a Havas bácsi simogatta?
Azt mondták volna, hogy milyen kedves. De egyébként sem volt szokás beszélgetni a családban, főleg kínos dolgokról, nem is tudta, hogy kell. Mérgesek lettek volna, hogy rosszat mond Havasi bácsira, aki nagyon fontos apának, és miatta lenne rossz az üzletnek, és rá haragudnának, amúgy is őt hibáztatták, ha elesett, elvesztett, elejtett valamit, vagy el se hitték volna, talán meg is verik, hogy ilyen gyalázat az eszébe jut, mert szégyentelen.
De Kati ezt így nem gondolta végig, hiányoztak hozzá a szavak. És mert annyira egyértelmű volt, hogy ezt soha nem meséli el senkinek.
Este felhallatszott Kati szobájába anya veszekedése. Andit szidta, hogy miért nem hordja azt a mályvaszínű pólót, pedig most vette, és milyen drága volt, semmi baja, nem fog állandóan vásárolgatni neki. De Andi mindig begyűrte a szekrény hátuljába, és nem volt hajlandó elővenni.
Andi nem tudta megmagyarázni, csak egyszerre gyűlölte azt a pólót.
Szeptember elején, amikor leszállt a villamosról, és ment a zsúfolt utcán az egyetem felé, valaki kinyúlt a tömegből, és végigsimította az egyik mellét. Annyira váratlanul érte, hogy mire feleszmélt, azt se tudta ki volt. Csak ment tovább, mint egy élő halott, a hátát begörbítette, és keresztbe tette a karját maga előtt.
A mályvaszínű póló volt rajta. Sima, rövid ujjú, a nyaka sem kivágott, teljesen fent kerekedik a kulcscsontja felett, nem szűk, M-es méret. Azon gondolkodott, mit csinált rosszul? Miért nem reagált egyből? Látta valaki más is? Vagy mert nem volt rajta melltartó? Vagy máshogy kell menni? Hogy lehetne láthatatlan?
Az egész olyan ciki, hogy nem tudta megakadályozni. Nem is mesélte el senkinek. Aznap este alig várta, hogy letépje magáról a pólót, amikor hazaér, és lemossa ezt a mocskot. Még mindig égett a bőr a mellbimbóján, ahol hozzá értek.
Dörzsölte magát a szivaccsal, és sokáig folyatta a vizet. Ki kellett volna dobni a pólót, és azt mondani anyának, hogy elvesztette a kondiban. Már így is veszekedett vele, mert robogót akart. Azért mert apád jól keres, még nem fogsz megkapni mindent egy szóra! Pedig hetek óta kerülőúton ment a buszhoz is, mert két utcával lejjebb építkeztek, és elege lett a beszólogatásból, meg hogy reggel dugig van a busz, meg a villamos is, és hozzádörgölőznek.
S hiába húzódik odébb, nyomulnak utána. Azt mondta az anyjának, hogy klausztrofóbiája van a járműveken, de nem hitte el. Pedig robogóval egyedül lehetne egész úton, nem szólnának hozzá, és nem érne hozzá senki. Azt se hitte el anya, hogy a nyaralás alatt a Havasi úgy bámulta, meg a felnőtt fia is, aki a terhes felesége mellett meregette a szemét rá. Volt képe!
Anya csak legyintett: Jaj, miket mondasz, nincs abban semmi, a férfiak már csak ilyenek!
Pedig Andi úgy érezte magát, mint egy nyers húscafat. Meg a megjegyzéseik… hogy kicsit sokat evett, és szebb lenne lapos hassal. Meg találgatták, hogy a bikini alatt vajon kopasz-e. Andi inkább külön ment strandra. Anyának ez sem tetszett, hogy mit fognak szólni, hogy nem együtt van a család, vagy azt hiszik, a Havasiékkal van baja, és az nagyon kellemetlen lenne. Többet nem is megy velük nyaralni, akkor Andi ezt is elhatározta.
Anya fáradtan csapta be az ajtót Andi után. Nem értem, tényleg, hogy mi van vele! Nekiállt a vacsorának, hamarosan talán Feri is hazaér. Remélte, hogy jó napja volt, nem volt kedve még az ő hőzöngését is végighallgatni. A múltkor is mit levágott ezen a medvés dolgon. Éppen neki. Mintha legalábbis ő találta volna ki. Hát mit tehet ő arról, hogy ki mit mond?
Ő persze egyből értette, de nem szólt semmit, ráhagyta Ferire, hamarabb szabadul. Hogyan is mesélhetné el az építőtábort, amikor ketten lefogták, egy meg megujjazta mindenki szeme láttára, aztán meg amikor sírt, kinevették, hogy micsoda szűzkurva, hogy a viccet se érti, és a menő csajok nem bőgnek, hanem még élvezik is.
Aztán meztelen fenékkel kereste a bugyiját meg a rövidnadrágját, mert eldobálták. Meg a többi… A munkahelyeken, meg a nőgyógyásznál, meg a boltban, utcán… Azt hitte, végre elmúlik, abbahagyják, amikor idősebb lesz, de nem. Meg a Feri… A Feri is annyira… hogy három éve ott inogott a peronon, de gyerekek miatt aztán mégse… Este is inkább hagyta magát, és akkor egy időre megnyugszik a Feri.
Azt mondják ez is erőszak. Már nem kötelesség. De hát addig szekál úgyis… Kár is ezen tépelődni. Hova mehetne? Hol lehetne egyáltalán biztonságban? Minden Feri nevén, és ki tudja, hogyan reagálna. Mennyire menne el az agya, ha… És Katika még olyan kicsi. Nem merte tovább gondolni. Ilyenek.
Talán a lányoknak már más lesz, talán a mai fiatalok már…
Julika letette a tálcát a tárgyalóasztal szélére. A kávé mellé cukrot, tejszínt és aprósüteményt is pakolt. Az iratokat kis kupacban az igazgató mellé rendezte. Fel volt címkézve post-ittel, hogy melyik-melyik. Szemerédi kedves mosollyal gyengéden megpaskolta Julika fenekét, ahogy elhaladt mellette.
– Na, és volt valami az éjjel, Julika? – kérdezte Szemerédi bizalmaskodó mosollyal, és jelentőségteljesen Havasira nézett.
– Nem, nem semmi – csak ennyit tudott kinyögni vérvörös arccal.
Juli gyorsan kisietett az irodából. Lassan lélegzett, ahogy leült az asztalához, és számolta a kifújásokat. Átkozta magát, hogy ezt válaszolta. Miért nem mondta, hogy mi a fasz köze van hozzá? Azt kellett volna! Vagy valami még durvábbat! Hogy a Havasi előtt is leégesse! Mit képzel ez? Amikor megnyugodott, kinyitotta újra az állásportált, hátha talál valamit.
nyitókép: freepik
