Úgy jön be a nő, mint aki ismeri a járást. Nem lakik itt a városban, de nem is idegen. Idevaló volt valamikor. A kocsma harminc éve ugyanitt van, ugyanezzel a csapossal. Akinek a nő úgy köszön, mint régi ismerősnek. Szia Brigi. Aztán kér egy presszót. Az a kávégép, ha mesélni tudna! De nem tud. Brigi odamondja: ülj le csak nyugodtan, kiviszem majd. Kávét inni ilyenkor, amikor már megy le a Nap és még utoljára gyengén átsüt a koszos függönyökön, pont kicsit megcsillantva a köves fülbevalót a nő fülében, kávét inni ilyenkor csak az orvosok szoktak. Meg éjszakára tartó műszakosok. A nő nem tűnik egyiknek se. András hunyorogva fürkészi a pálinka ködén át.
Tóth-Zsiga Borbála írása.
Negyvenes és nagyon szép. Nem olyan asszonyos, mint általában a korabeliek, mondjuk, mint a Brigi a pult mögött, mert az így beleöregedett a kocsmába, ráncos lett, meg megereszkedett a képe. Ennek olyan az arca, amit az ember azonnal a két tenyere közé fogna, széles járomcsont, nagy szemek, a bőre meg hamvas és fénylik.
Egy dög, akit nem feszélyeznek a körülmények. Le is ült az egyetlen szabad kis asztalhoz, a rosszul csukódó vécéajtó mellé. Nem kényes.
Nézegeti a telefonját, videókat pörget, tudja, hogy szép, tudja, hogy nézik. Ketten biliárdoznak mellette, egykorúak a nővel, azoknak is köszönt előbb, mikor elment mellettük. Andrást nem hagyja nyugodni egy megérzés, ami csak egyre erősebb lesz benne, ahogy az ital stimulálja a szimpatikus idegrendszerét. Valahogy úgy magyarázta az orvos: azért nem tud aludni, ha iszik, mert fokozott a szimpatikus aktivitása. Vagy aktivációja? Megy föl a vérnyomása. Ezért van, hogy nem szedheti a kék tablettát se, ami talán, de csak talán, helyrebillentené a házasságát, vagy kihozna belőle valami élhetőt, ha egyáltalán.
– Én téged ismerlek – néz a nőre és böki ki András kásásabb hangon, mint szerette volna. Biztos az ital aktiválta, nem gondolta át. A nő felemeli a fejét és ránéz, kifejezéstelen tekintettel. Fiatalabb nála, egy tízessel. András egyik kezével a poharát fogja, a másikkal az asztal élét, ami mellett egyedül ül. Kifehérednek az ízületei, úgy szorítja. Józsi pont kiment a vécére, mielőtt bejött a nő, a legrosszabbkor. Mindjárt kijön, aztán az meg pont ott van az ajtó mellett.
Szilvi is megfogja a saját asztala élét és megszorítja kicsit. Átveszi a részeg testtartását és visszatükrözi. Sejtette, miért gondolja a férfi, hogy ismeri. A sokadik ilyen tapasztalata ez a városban harminc év alatt.
Férfiak, nők vegyesen megszólították már ezzel. Ő volt a déja vu itt. Tucatnyi rácsodálkozást látott egyetemista korában. Jé, hát te vagy az? De megnőttél, de szép nagy lettél! Jaj, de sokat eszembe jutsz! Ezek általában jó találkozások voltak. Aztán az utóbbi tíz évben is volt kettő. Pár éve a piacon egy mosolygós gömbölyű nő meg is ölelte, aztán egyszer a diszkontos pénztáros ment utána azzal, hogy nagyon jó emlékeket őriz róla, és már unokája is van! Szilvi ilyenkor mosolygott, de nem érzett semmit.
Most meg itt ez a férfi, de abban nem volt biztos, hogy ő is jó emlékeket őriz róla. Nem fordult meg gyakran a városban, heti egyszer-kétszer, a legtöbbször hétvégén, és most is csak azért ugrott be a kocsmába, mert az apjánál elfogyott a kávé.
– Elnézésedet, nem kötekedni akarok, se felszedni vagy ilyen – András rácsodálkozik a szavakra, amik kijönnek a száján, úgy dönt, iszik még egyet, int Briginek. Nem érti, miért pörög rá ennyire a nőre. Honnan ismerném? Hülye vagyok? Integet Briginek. Né, a Józsi meg tényleg kijön végre a vécéről, csak futólag néz a nőre, aztán csóválja a fejét és mutatja Briginek, hogy ne.
Szilvi ismeri Józsit, úgy hívta mindenki, hogy a Vebós. A vegyesboltos.
– Ismerlek. De honnan? – erőlteti András, mire Józsi mellé áll és a vállára teszi a kezét.
– Hagyjad el már. Ez a Szilvi, a kultúros Ágika lánya. Elment má’ Pestre vagy 25 éve – mondja vebós Józsi teljesen folyékonyan, nem tud annyit inni, hogy ezzel gondja lenne.
András maga elé néz és felderül az arca.
– Attól még ismerhetem. Te vagy az, aki azt szavalta: Már néha gondolok a szerelemre – ezt mondja, aztán eltelik pár másodperc és Józsi minimál tánclépést produkál és dudorászni kezdi: Már néha gondolok a szerelemre. Közben csettintget a kezével.
Szilvi meglepődik, hogy ez az ember a jelenlegi állapotában ezt így összerakta. Mert igen: valóban mondta ezt a verset régen. Kosztolányitól. Milyen lehet- én Istenem – milyen! Meg Juhász Gyulától a Szerelmet. Vass Istvánt. Amit csak a kedves megrendelő választott a repertoárból. Ő csak mondta, mondta, és Cili a hatodik céből fuvolázott, ha őt is megrendelték. Szerette, ha Cili is ott van, mert akkor nem volt egyedül a sok furcsa, gyakran illuminált emberrel.
– Mégse mentek el teljesen otthonról nekem. Akkor már tudom, ki vagy! Te szavaltál az esküvőmön – András megnyugszik a felismeréstől, megint int Briginek, Józsi megint leinti.
Szilvi még mindig ott ül, ahol eddig, és nem látja a férfit, mert Brigi pont viszi neki a kávét és testével eltakarja, de ott visszahangzik a fülében: Már néha gondolok a szerelemre. Pedig akkor dehogy gondolt, nem gondolt. Tizenkettő volt. És a részeg vőfélyek se gondoltak, csak azt mondták, de szép kislány vagy, vérmérséklettől függően megsimogatták a haját vagy megpaskolták a combját, adtak neki hol egy egész tortát, meg ropogós zöld kétszázast, volt, hogy kettőt is, pedig csak 100 forint volt a tarifája. Az anyakönyvvezető csak nézett, mennyi pénzt lehet a hatodikos lányokkal keresni.
András vesz egy nagy levegőt, Brigi már nem takarja Szilvit, így a szemébe mondja a nyomaték kedvéért:
– Te a versmondó lány vagy. Az esküvői felvételünkön is ott vagy. VHS-kazettán. A Kiss Gabi volt a videós. Meg lehetett téged rendelni.
– A nő a filmből – dünnyögi közbe vebós Józsi.
– Na, mindegy is. Ne haragudj már – magyarázkodik András. – Én csak ott hallgattalak, az Adrienn meg már terhes volt. A Laurával. Aztán még született kettő. Majdnem sírtam, olyan szépen mondtad – úgy tűnik, a férfi mindjárt elbőgi magát, de nem az történik végül, hanem hozzáteszi – de nehéz ez a kurva élet. Te emlékszel?
Szilvi odanéz a férfira, nem haragszik és nem emlékszik, se videós Gabira, se terhes menyasszonyra. Lehet, hogy akkor kezdett inni, amikor elvette a nőt? Ránéz és olyat mond, amit még senkinek se harminc év alatt, akik megállították a témában. Mert sose érezte még azt, amit most.
– A te nagy pillanatod volt, nem az enyém. Sajnálom.
Kép: freepik
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
