– Ne haragudj már, de annyira kedves arcod van, esküszöm nem akarlak zavarni, de az egyéves gyerekemnek szeretnék tápszert venni, tudsz adni pár forintot? – szólít meg egy kistermetű, barna copfos inkább lány, mint nő, majd felhúzza melegítőnadrágja szárát és megmutatja a vékony sportcipőből kivillanó csupasz bokáját. – Látod zoknim sincs, de én nem fázom, nincs mínusz.
A belváros epicentrumában, a bolygó leghíresebb és legvacakabb kávézója előtt várok valakire, tényleg nincs mínusz, inkább kora tavaszi az idő, soknyelvű turisztok, elviteles kávéval, és forraltborral a kezükben fordulnak ki a sárga-ezüstős fényben a kürtöskalács illatban úszó Fashion Street-ről.
– Annyi jó ember van, látom rajtad is, a szemedből. Én hiszek Istenben, mert anyám olyan beteg volt tavaly, de annyira tudott hinni, hogy meggyógyult, ez úgy igaz, minthogy itt állok. Van egy nagyobb gyerekem is, négyéves, ezt nem azért mondom, hogy sajnálj, de esküszöm, nem így fogom leélni az életem – mondja, majd kissé türelmetlenül körülnéz.
Miközben a fiatal nőt hallgatom, a metróból kiömlő embermasszában, épp velem szemben feltűnik egy befáslizott lábú, furcsa asztal, mögötte egy félrebiccentett usánka egy könyv fölé hajolva. Az asztal kinagyított fotókkal van teleragasztva, rajta könyvek rendezett oszlopokban, előtte pufi dzsekis pár lapozgat. Az usánkás alak imbolyogva feláll, bizonytalanul veszi kézbe mobilját és közös szelfit készít a párral és a kiválasztott könyvekkel.
Most döbbenek rá, hogy ismerem ezt az arcot, ő „Hoppárézimi”, alias Zemlényi Zoltán.
Ötszáz forintot adok a fiatal nőnek, aki elégedettnek tűnik, elköszönőben boldog karácsonyt kíván, és kicsit távolabb rágyújt. Odalépek a beteg lábú asztalhoz, az imént fényképezkedő pár épp távozik.
A kezdődő szürkületben fedezem fel, hogy Zoli 1987-ben megjelent sikerkönyve, a „Hoppárézimi” óta már több kötete is megjelent. Hangosan köszönök, és a ma is kisfiúsan jóságos arc felderül.
Zoli története annak idején mindenkit sokkolt, egy egész ország drukkolt neki, hiszen a fiúnak sikeres kenus karriert és dobosként pop-zenei távlatokat is felkínálhatott volna a sors, mígnem
1985 tavaszán, edzésre rohanás közben, a mai Oktogonon, a villogó zöldön átszaladva elütötte egy autó a zebrán. Hat métert repült, fejjel zuhant a betonra, a helyszínen sikerült újraéleszteni.
Egy hónap után tért magához a kómából, újra meg kellett tanulnia beszélni és járni. Édesapjától még az év végén kapott egy elektromos írógépet, amelyen napló írásba fogott.
– Gratulálok a könyveidhez – mondom ösztönösen hangosan és tagoltan – mire ő kedvesen megköszöni, és hozzáteszi, hogy ha most nem tudok választani, ő itt van december huszonharmadikáig.
Belelapozok a könyveibe, mindegyikben számtalan kép, élete különböző állomásairól, találkozás a Kiss együttes frontemberével, Gene Simmons-sal, Yoko Ono-val, vidám fotók barátokról, családi ünnepekről, és három gyermekéről, akikből két fiú már felnőtt.
Otthon nézek utána, hogy a „Hoppárézimi” szót barátja, Fezó találta ki, akkor használta, amikor valami leesett, és ez a cím nemcsak hírnevet, de a nyolcvanas évek könyvsikerét hozta el Zoli számára. A gyógyulásáról szóló történetből később népszerű színdarab és film is készült.
– Tudsz itt maradni még 3 percet, elmegyek könyvekért – mondja kicsit szaggatottan, én fázósan bólintok, de nyilvánvalóan furcsán nézhetek, mert gyorsan helyesbít – legyen inkább 5 perc.
Amíg várakozom, Öbölkör című könyvét forgatom:
„Nekem az életemben egyetlen vágyam volt. Sikeres ember akartam lenni! Bármi áron…. Ahogy megálmodtam, harsogott rólam az újság, a tévé, a rádió…. Az életem kettévált… Akkoriban tanultam meg buszra fel, illetve onnan leszállni és menekültem haza, ahol vártak az olvasói levelek, és boldog voltam, amikor újabb és újabb újságcikkek jelentek meg rólam…
De a legjobban annak örültem, hogy az utcán már nem a nyomorékot, a hülyét látták bennem az emberek, hanem felismertek…”
Zoli tartotta az ötperces időkeretet, három köteg, zsugorfóliázott könyvet tesz az asztalra, majd megkérdezi, választottam -e? Igen, felelem, ő leül és dedikálni kezd. Lassú, akkurátus mozdulatai dőlt betűkké állnak össze, aláírását egy grafikus precizitásával alkotja meg, kerül rá még dátum bélyegző is, a belső oldalra pedig egy rajzfilmfigurát idéző, vigyorgó helikopter, mert Zoli másik szenvedélye az írás mellett a rajzolás.
Búcsúzáskor elkészül a közös kép, megérkezik akit vártam, elköszönök.
Hazafelé a metrón morfondírozom, hogy talán meg kéne írnom a vele való találkozást, kell, hogy legyen üzenete ennek a „véletlennek”, de muszáj megkérdeznem, hozzájárul-e? Pár nappal később szintén szürkületben toppanok asztalkája mellé, sehol senki, közel hajolva mondom, hogy írnék róla, meg a fotónkat is kitenném, ha nem bánja.
– Én már kitettem!! – mondja elmaradhatatlan mosolyával, és azonnal lapozni kezdi a telefonját, hogy megmutassa. Kérdezi, hogy vagyok, van-e gyerekem, szeretem-e a karácsonyt, és míg röviden válaszolok, előkerül a vidám szelfi, amit ő készített, büszkén mutatja, 64 lájk már érkezett rá.
A metró és a Fashion Street felől özönlenek az emberek, senki nem áll meg Zoli asztala előtt, de még a fejüket sem fordítják oda.
Nem merem megkérdezni, vajon hitt-e Istenben balesete után néhány hónappal, az első könyvét egy újjal gépelő fiú? És az ötvenes éveiben járó férfi, aki azóta annyi mindenen ment keresztül, ami a remény, a túlélés, a hit, és a szeretet fogalomkörét bőven kimeríti.
Ezek a szavak suhannak át rajtunk akkor is, ha a karácsonyra gondolunk, és bár van, akinek az elrontott zserbó, a görbe fa és a veszekedés is, de a szívünk jobban megnyílik ilyenkor. Érezzük, hogy a csodákra rátalálhatunk, akár a saját, ünnepi fényeink között is.
Az adventi várakozás egy ködös késő délutánján, elmenőben veszem csak észre, hogy az asztal, amin könyveit 2012 óta dedikálja, és amin a tollak, bélyegzők, a fóliába csomagolt szendvics és néhány szaloncukor pihen, az bizony egy bebugyolált lábú vasalódeszka.
Fotók: Pápai Ildikó
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
