Nem szoktunk karácsonyi ajándékot adni egymásnak, ezért borzasztóan zavarba jöttem, mikor megnyitottam Ica csatolmányt tartalmazó levelét: ajándékutalvány kétnapos babavarró tanfolyamra. Hogy mi?! Életemben nem varrtam, nincs is kézügyességem, én vagyok a kétbalkezesség maga! Most mit kezdjek vele? Mit mondjak Icának? Nyilván megköszönöm, de azután? Sajnos muszáj lesz elmennem a foglalkozásra, Ica joggal vár majd beszámolót róla.
András Adél írása.
Meglepett félresikerült ajándéka. Gyerekkorom óta ismer, együtt voltunk hercegnők, szerelmes csitrik, megcsalt fiatal nők, majd feleségek, anyák. Az érettségi után létrejött távolság ellenére mindent megosztunk egymással, a gondolatainkat, az anya-feleség-dolgozó nő Bermuda háromszögében elvesző álmainkat. Ritkán találkozunk. Három éve jártam nála, mikor a férje hirtelen jött, rövid betegség után itt hagyott bennünket. Aztán fél éve már sokkal vidámabb apropóból látogattam meg, megszületett az unokája, Luca.
Ő most mérföldekkel a föld fölött lebeg, én meg itt alant senyvedek. Kirepült a kisebbik lányom is, magunk maradtunk a férjemmel a nagy, csendes házban.
Sok lett az üresjárat, amit több-kevesebb sikerrel próbálok kitölteni. Mindenféle új hobbiba belefogok, de semmi sem köt le igazán. Életközépi válság, úgymond. Icával sírva-nevetve sztorizunk erről az új helyzetről is.
Talán jobb lesz minél hamarabb letudni ezt a varrós dolgot. Holnap jelentkezem is Aledinél, a foglalkozás vezetőjénél, Waldorf babát varrni, jelentsen az bármit is. Waldorf iskoláról hallottam már, tudom hogy fontos számukra a művészi nevelés.
Hát az én babám majd minden lesz, csak nem művészi.
Nehezen találtam meg a címet, sosem tájékozódtam jól. Mosolygós, ötvenes nő vezetett le a műhelybe, ahol fehér asztalok, rengeteg textil, süteményillat és csivitelő hölgytársaság várt. Két fiatal – egyikük pocakos kismama –, egy korombeli és két nyugdíjaskorú. Vegyesfelvágott. Hú, miről fogunk beszélni egymással két napon át?
Zavartan ültem le a kijelölt varrógép mögé, két idegen hölgy közé. Mit fogok én itt csinálni, azt sem tudom hogy kell nyomni a pedált. Szerencsére nem jutott időm belekeseredni a szokatlan helyzetbe, rögtön munkához láttunk.
Legnagyobb meglepetésemre a puha, barikaillatú gyapjú másfél óra után formás babafejjé alakult a kezeim közt, még pisze orrocskája is volt neki.
– Kinek készíted? – érdeklődött kedvesen a mellettem ülő.
– Tulajdonképpen nem is tudom. Unokám még nincs. Azt hiszem ő az én babám lesz. Nagyon ciki?
– Jaj, dehogy! Gyakran az is magának készíti az elsőt, akinek van kisgyereke, unokája – nevettek. – Nehéz megválni tőlük.
Ugyan már – én nem fogok érzelmileg kötődni egy rongybabához.
Nap végére valahogy a különböző korú, hátterű női csoport egy egységgé kovácsolódott, összefogott bennünket a közös szenvedély. Gyerekké váltunk, megszűnt körülöttünk a valóság, a külvilág. Szó szerint; a félszuterénben kialakított műhelyben nem volt térerő. Eleinte furcsa volt, hogy senki sem nyomkodja a mobilját, de kis idő múltán megszoktuk, megszerettük. Nem zavart minket semmi, egymásra figyeltünk, nevettünk, beszélgettünk. Hogy miről? Igazán fontos kérdésekről, például, hogy szőke vagy vörösesbarna fonalból készüljön a babám haja.
Délutánra karját, lábát vidáman lóbálva testet öltött a baba. Kék szemet, fülig érő mosolygós szájat hímeztem neki. Hímeztem. Én. Egyelőre kopaszka, de már így is egészen formás.
Másnap már vargabetűk nélkül értem a helyszínre, és feldobva, jókedvű izgalommal fogtam hozzá, hogy felöltöztessem a leányzót. Apró, bordó virágos zöld anyagból pörgős szoknyás egyberuhát készítettem rá. Remekül illik a lányokkal közösen választott vöröses fonalhoz.
Ez a nap is észrevétlenül repült el, még ebédelni sem volt időm. Dupla haszon: alkotás és diéta egyben.
Vicces, hogy bár mindannyian ugyanazt a mintát használtuk, a babák más-más karakterűek lettek. Kicsit mindegyik a készítőjére hasonlít. Kissé szabódva, de büszkén mutogattuk őket egymásnak.
– Csodás lett! – érkezett az enyémre is az elismerés.
– Nem csálé a szája?
– Á, nem! Mi sem vagyunk szimmetrikusak, ez így tökéletes.
Magam is így gondolom.
Valami különös megkönnyebbülés szállt rám hazafelé, nem is emlékszem mikor volt utoljára ilyen tiszta, gondoktól mentes, mondhatni „üres” a fejem. Elém tettek egy kupac anyagot, amit 10 órán keresztül simogattam, varrogattam, hogy végül egyszeri és megismételhetetlen tárgy szülessen belőle. Tárgy?! Lelke van, és nem csupán az én lelkem lenyomata. Benne van Aledi, aki éveken át szerkesztette, pontosította a mintáját.
És benne vagyunk mi, akik kiszakítottuk magunkat a mindennapokból erre a közös alkotós hétvégére. Összekapaszkodtunk, mint a gyapjúszálak.
– Megkaptad a fotót? Mit szólsz? Hát nem a világ legtündéribb babája?
– Ha nem tudnám, el sem hinném, hogy magad készítetted. A pofikája, a zöld ruhája! Imádom, csoda szép lett. – Ismerem Ica hangját, őszinte a dicséret.
– Jövő hónapban is megyek. Figyelj, mi Luca kedvenc színe? – És Ica… – mit is mondhatnék neki? – Köszönöm.
Az írás a 10. Terézanyu pályázatra érkezett. A pályázat alapítójának, Rácz Zsuzsának új könyvét, a Kovácsné kivan-t itt tudod megrendelni.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
