Kéki Kata, alias Terézanyu felnőtt, sőt, anya lett, ezzel az arcába kapta a magyar valóságot Rácz Zsuzsa legújabb könyvében. A „Kovácsné kivan” című frissen megjelent regényen – és saját magukon is – sírva röhögnek a családos olvasók. Szerzője szerint bármiféle egyezés az életükkel (és a sajátjáéval is) nem a véletlen műve. Interjú.
– Az „Állítsátok meg Terézanyut!” 20 éve, de a folytatást, a „Nesze Neked Terézanyu!”-t is 14 éve írtad, mindkettő sikerkönyv lett. Miért váratott magára ennyit a folytatás?
– A „working mom” lét – a két gyerek, a napi munka és a háztartás – mellett egyszerűen nem tudtam elég időt kiszakítani az életemből az elmélyült alkotáshoz. Ismerem magam, ha jó szöveget akarok írni, három óránál kevesebb időre nem tudok leülni hozzá. Ezt nem lehet úgy csinálni, hogy közben felpattansz és porszívózol egyet, sem az állandó kapkodás és kialvatlanság állapotában.
– Ahogy minden hasonló könyvnél, a „Kovácsné kivan” olvasásakor is rögtön az a kérdés merül fel az olvasóban, hogy a főhős, Kéki Kata mennyiben Rácz Zsuzsa? Azt már tudjuk, hogy az első Terézanyu-könyvben nagyon te voltál…
– Az első könyvnél sokkal több volt az egyezés a saját életemmel, a Kovácsnéban már igyekeztem eltávolítani magamtól a történetet. Az alapélmény azonban az enyém is:
én is átéltem, ahogy az addigi szabad életem véget ér és teljesen elveszítem a szabadságot és a kontrollt.
Bennem is velem születettem nagyon erős a szabadságvágy, ebből a szempontból inkább úgy működöm, mint egy férfi- ha elhisszük a sztereotípiát, hogy a szabadságvágy férfias tulajdonság… Ennek a földrengésszerű változásnak az élménye inspirálta a könyvet.
Vannak szerencsés nők, akik mögött támogató család áll és a rokonok hozzák a komatálat, de a statisztikák és a saját tapasztalatom szerint a legtöbbünknél ez nem így van.
És aki mögött nincs támogató háttér, az ebbe a helyzetbe egy kicsit beledöglik.
A közvélemény szerint a lényeg, hogy a gyerek jól van és a mosolya mindenért kárpótol, pedig nem így van. Egy nehéz szülés következményei például egy életre kihathatnak és ronthatják az életminőséget.
– Apropó, szülés. A leírt élmény a sajátod?
– A szülésélmény és az első hónapok teljes elszigeteltsége abszolút saját tapasztalat, de – többek között a Terézanyu-pályázat kapcsán –rengeteg nővel vagyok kapcsolatban, mind elmondja a saját történetét, és elmondhatom, hogy ezek általános élmények. Ezért is lett Kovácsné a főhős neve, mert ez nem egy kirívó történet, semmi különös, veled is megtörtént, vagy majd megtörténik.
A pszichológia bezzeg nem köntörfalaz: a gyerek születése igenis krízis. Elkerülhetetlenül bekövetkező, úgynevezett normatív krízis. Ez egy nehéz pálya és jó lenne róla realisztikusan beszélni.
– Terézanyu, azaz Kéki Kata megdöbbentő felfedezése, hogy míg terhes nőként szinte ünneplik, amint megszült, mintha láthatatlanná vált volna. Újabb tabutéma.
– Erről sem beszélünk. Egymás között még elmondják a barátnők, hogy „még egy átvirrasztott éjszaka és megőrülök”, de kifelé mintha lenne egy megállapodás, hogy „szültél, te akartad, legyél boldog, a többit nem akarjuk hallani!” Ebben a tekintetben nem sok minden változott az utóbbi időben.
Jellemzően még a nők fájdalmát sem veszik komolyan, – ezt is kutatások igazolják, nem én találtam ki, de átéltem- ám sokak szemében még mindig a hiszti kategóriába tartozik.
„Fáj, fáj, de ez a természetes, a szülés fájjon is, bírja ki!”
– na, erre inkább nem mondok semmit… Sokat „castingoltam” az első szülésem után, hogy találjak egy olyan nőgyógyászt, aki egyáltalán meghallgat. A sokadik orvosnál kötöttem ki.
– Arról sem illik beszélni, hogy a gyerekvállalással sokan búcsút mondhatnak a munkájuknak is.
– Pedig a „birth gap”,
a „szülési szakadék” világszerte ismert jelenség: férfiak és nők fej mellett haladnak a karrierjükben, majd a nő szül és iszonyú nehéz visszakapaszkodnia a munkaerőpiacra. Azt a hátrányt, ami emiatt éri, valószínűleg soha többé nem tudja behozni. Ez tény.
Gyereket szülsz és – legalábbis egy időre – elveszíted a munkád, ami az identitásod fontos része, nem utolsósorban pedig megvéd a kiszolgáltatottságtól.
– A könyv egy kicsit olyan, mint egy nagyon vicces és szórakoztató feminista kiáltvány, nem?
– Tényleg, vallomásos próza, egy kis feminista kiáltvánnyal ötvözve! (nevet) A vallomásos líra egyébként létező műfaj, Louise Glück Nobel-díjas amerikai költő a híres művelője, aki a verseivel arra törekedett, hogy a saját önismeretét felhasználva közelebb vigye az olvasóhoz a mindenkit érintő, de nehezen megfogalmazható érzéseket. Én is erre törekszem. Egyébként, bár egy nagyon szubjektív történetről van szó, minden „feminista” kijelentésem statisztikai adatokkal van alátámasztva.
– Miközben, ne felejtsük el, a Kovácsné baromi vicces, így aki magára is ismer, sírva tud röhögni magán.
– Röhögjön is sokat, ezért is írtam a könyvet! Nekem a kezdetektől az a legnagyobb inspiráció, ha valaki azt mondja, élete egy nehéz szakaszában jókat röhögött a könyvemen és egy időre elfelejtette a gondjait.
Mindenki kivan, minden okunk meg is van rá, és ha ebben az én könyvem egy kapaszkodó, ha megnevettet, elgondolkodtat magadon, akkor boldog vagyok. Sokan vagyunk Kovácsnék, legalább tudjunk röhögni magunkon!
– Aki elolvassa a könyvet, egy kicsit talán felkészültebben vág neki a családalapításnak, nem?
– Önsegítő könyvként is olvasható a Kovácsné, ugyanúgy, mint a Terézanyu: végigvezet azon a mentális és érzelmi folyamaton, ami elkerülhetetlen, és segít ledönteni a tabukat, hogy lehessen róluk nyíltan, szégyenérzet nélkül beszélni. Arról, hogy a gyerek születésével egy család születik, amit ugyanúgy életben kell tartani, mint a csecsemőt.
– …és hogy ehhez merjünk segítséget kérni.
– Segítséget kérni nehéz, mert önreflexió és bátorság kell hozzá. Nem a gyengeség, hanem az erő jele. Fontos lenne, hogy a friss szülők kapjanak pszichológiai támogatást. És persze jó lenne szakács, házvezető, logisztikus, sofőr…
De sokan nem is tudnak róla, hogy a nagyvárosokban működő szociális hálózat – például a családsegítő központok – erre sok helyen lehetőséget nyújtanak, ingyen. Tudom, mert én is éltem vele, kimaxoltuk a párterápiát, a családterápiát, mindent. Én már tudom, hogy
rendszeresen „újra kell tárgyalni” a kapcsolatot, akkor is, ha szentül elhatározzátok, hogy ti majd mások lesztek, ti majd máshogy csináljátok, mert az évezredes minták erősebbek.
Gondolj bele, hány férfit bélyegeznek még mindig papucsnak a saját férfitársaik, amiért részt vesz a házimunkában! Hányan mondjuk úgy- magam is- hogy „a férjem besegít, tök rendes”- miközben nem besegíteni kell, hanem együtt csinálni, amit együtt vállaltunk!
Magyarország a nemek szerinti otthoni munkamegosztásban az utolsó helyen áll az EU-ban
– sajnos ebből a szempontból is az oroszokhoz vagyunk közelebb -, és nagyon nagy tudatosság kell hozzá, hogy ezeken a mintákon változtassunk.
– Van egy erős családi szál is az anyaság kihívásaival küzdő Kata történetben, a családja teljesen magára hagyja élete talán legnehezebb időszakában. Nehezebbé vagy könnyebbé tette az írást, hogy ezt az érzést is a saját életedből merítetted?
– Sokkal nehezebbé. Sokat is dolgoztam vele, nehéz volt távol tartani a saját történetemtől, mégis hitelesen írni róla. Sok nő megéli, hogy ez a magára hagyatottság, tartok tőle, az anyaság egyik alapélménye. Az okok különbözők: kicsi, nukleáris családokban élünk, sokan külföldön szülnek, és mivel a gyerekvállalás egyre kitolódik, kevesebb az aktív, egészséges nagyszülő.
– Amikor kiderült, hogy jön a folytatás, újból kiadták az „Állítsátok meg Terézanyut!”. Nem furcsa, hogy egy újabb generáció nőtt bele a könyvbe?
– De nagyon! Egészen fiatalok mesélik, hogy olvasták a Terézanyut, miközben az akkor még teljesen más világ volt. De úgy tűnik, amit akkor leírtam, az most is érvényes.
– Nem túlzás azt állítani, hogy a Terézanyu annak idején megnyitotta az utat a „női műfaj” előtt.
– Jó, hogy ez nem az én számból hangzott el, de azt hiszem, ez történt. Amikor megjelent, sokan rájöttek, hogy ezekről a témákról igenis lehet írni, más hangon, mint amit a férfi szerzőktől megszoktunk. Hogy
van létjogosultsága a nők narratívájának, és ez szerintem forradalmi történés volt! Végre van hangunk és ez hatalom.
– Két lányod van, akik hamarosan hasonló problémákkal fognak szembenézni, mint amilyeneken sírva röhögünk a Terézanyu-könyveket olvasva. Miközben, ahogy említetted, ez már más világ. Mit gondolsz, nekik könnyebb vagy nehezebb lesz majd boldogulni?
– Őszintén, nem tudom. Az biztos, hogy ők sokkal tudatosabban élik az életüket, mit egykor mi. A 11 éves lányom táskájában például véletlenül felfedeztem az „Egy feminista nem jár rózsaszínben – és egyéb hazugságok” című antológiát, amiben az én írásom is megjelent; képzeld, vitatkoznak róla a barátnőivel az iskolában! És felháborodott, amikor az egyik tanára azt mondta, mennyivel csúnyábban hangzik a káromkodás egy lány szájából, mint egy fiúéból. Mondjuk otthon is „osztom az észt”, de végül az számít a legtöbbet, amit látnak.
– És mit látnak?
– Látják a kínlódásaimat, hogy hogyan tudok megbirkózni helyzetekkel. Látják, hogy kiállok 300 ember elé beszélni a „nőügyi standup-ommal” és az emberek imádják – na jó, a férfiak kicsit idegesek tőle, de majd kimozogják -, és ez iszonyúan inspirálja őket.
És bár a mi családi munkamegosztásunk sem ideális, a 16 éves lányom már kijelentette: nincs az az isten, hogy olyanhoz menjen férjhez, aki nem mosogat!
Rácz Zsuzsával legközelebb november 22-én a Danubius Hotel Astoriában találkozhattok, ahol felolvas és dedikálja legújabb regényét, a Kovácsné kivan-t. A könyv a helyszínen is megvásárolható. Az eseményt itt találjátok.
Kiemelt kép: Bulla Bea
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
