Tudtad, hogy ha egy flamingó újdonsült anyuka lesz, akkor minden energiáját a kicsinyére fordítja, és ebben a kimerült állapotban, ami egy másik lényről való teljes gondoskodást jelenti, tollai még a csodaszép rózsaszín színét is elveszítik? Néhány évbe is beletelik, mire újra visszanyerik a színüket. Valami ilyesmi történt velem is.
Árr Mariann írása.
Csodás szülésélményem volt, nagyon meghitt, ahol a férjem is jelen lehetett. Programozott császár volt az egészségügyi állapotom miatt, de minden elismerésem a SOTE szakembereié, ahogy szakmailag és emberileg jelen voltak, figyeltek ránk. Akkor és ott hallottam először a csecsemős nővérektől, hogy Anyuka. Engem szólítottak így. Megható és egyben meghatározó élmény volt. Nem is vagyok biztos abban, hogy tudták a keresztnevem, de a lányomét igen, Rozina.
Mielőtt anyuka lettem Mariann voltam. A szüleimnek Mariannka, a férjemnek Nyuszi, a kollégáimnak vezető, a vezetőmnek egy megbízható beosztott.
Ott hirtelen, a kórház falai között új szerepem lett, anyuka. Vágytam erre a szerepre, sokat küzdöttem érte. Míg arra jól fel tudtam készülni, hogy utódlást tervezzek a munkahelyemen, a való életben az utóddal való teendők komoly meglepetéseket okoztak. Erre nem tudtam felkészülni, hiába a több száz oldalnyi szakirodalom, amit elolvastam.
Ezek a meglepetések leginkább egy belső folyamatot eredményeztek, elkezdtem változni, és egyre mélyebben megismerni önmagamat. Napról napra alakultam, de ebben az élethelyzetben leginkább halványodtam, mint egy flamingó.
Minden figyelmem a babámra fordítottam, nem is nagyon tudtam másképp tenni. Tele voltam izgalommal, szorongással, hogy vajon mindent jól csinálok-e. Maximalista ember lévén nehezen tudtam engedni, mindenben igyekeztem tökéletesen teljesíteni.
Nem kértem segítséget, teljes odaadással voltam a lányom iránt. Kifogyhatatlan energiát éreztem magamban, és ez így is ment nagyjából az első 4 hónapban.
Még egy levelező egyetemi képzést is elkezdtem. Mikor máskor? Gondoltam naivan. Az egyetemen tanulócsoportot szerveztem, aminek én lettem a vezetője, és hirtelen visszakerültem a régi szerepembe, vezető voltam. Embereket vezettem, kontrollt gyakoroltam, és minden újra nagyon komfortos lett.
Aztán az egyik hajnalon a kislányom lázas lett. Nem tudtuk csillapítani. Az első ilyen élmény volt: nincs jól. Beleremegett a lábam.
Segíteni szerettem volna neki, izgultam, hogy nagy baj lesz. Gyermekorvos, ügyelet, és végül Covid osztály lett a vége. Három napig voltunk összezárva ketten egy szobában. Senki se ki, se be. Szerencsére Rozina gyorsan gyógyult, de ott, abban a szobában, amikor az egyetemi társaim írogattak a teendők kapcsán, rájöttem, hogy nem akarok vezető lenni.
Lehetek ’csak’ anyuka, és én anyuka akarok lenni.
Abbahagytam az iskolát, leadtam a tanuló csoportom, de a fáradtság ekkora már úgy elhatalmasodott rajtam, hogy nagyon szorongatóvá vált a 0-24-es gondoskodás, az inger nélküli hétköznapok. Egyszerűen azt éreztem, összenyom ez a felelősség.
Mivel a lányom szerencsére nagyon kiegyensúlyozott baba, keveset sírt és jól aludt, így panaszkodni sem mertem, hogy is mertem volna. Mindig az volt a reakció, ha esetleg megemlítettem, hogy fáradt vagyok, hogy de nekem olyan könnyű. Nem hasfájós, sokat alszik, mi bajom lehet.
Pedig volt. Nem tudtam már egy ponton, hogy azok a gondolatok, amik a fejemben zakatoltak, normálisak-e. Amit érzek, hogy néha elmenekülnék a világból, az vajon normális-e? Csodás férjem, csodás kislányom és szuper családom, barátaim vannak, én mégsem tudtam ekkor ennek örülni.
Menekülni szerettem volna, egyedül lenni, csak úgy lenni, minden felelősség nélkül.
Ekkor jött a Mamakör. Pont jókor. Már várandósként is jártam, és vártam, hogy az első babás csoport is induljon. Bevártuk az összes lányt, szülessen meg minden baba, hogy együtt folytathassuk a programot. Két pszichológus szakember és 5 sorstárs. Friss anyukák együtt. Volt valami igazán különleges abban, hogy már a várandósság alatt is együtt készültünk, majd most a babákkal is együtt játunk. Hirtelen éteri volt minden.
Ítélkezésmentes közösség, ahol könnyű volt lenni, ahol őszinte lehettem magammal is, és ahol gyorsan kiderült, hogy minden, amit érzek, teljesen normális.
Heti rendszerességgel találkoztunk 8 héten át. Minden alakommal más-más témát dolgoztunk fel: a szülés élménye, a test változása, párkapcsolatok, elvárások. Minden szépen kioldódott. Volt olyan alkalom, ami nekem volt nehéz, mert az én lelkem nyomta rengeteg érzés, máskor csak a jelenlétemmel és a hallgatásommal erősítettem a másik anyukát, akinek épp akkor, az a téma volt nehéz.
Végre nem voltam egyedül, és végre megértettem, hogy mennyire támogató tud lenni, ha olyanok vannak körülötted, akik megértenek, sőt, pontosan értik, amin keresztül mész.
Nem kötök könnyen barátságot, de ezeket a lányokat teljesen a szívembe fogadtam. Mindent tudtak rólam, még azt is, amit nehezen fogalmaztam meg saját magamnak is.
Megnyugtató volt, hogy a témák közös feldolgozása szakmai felügyelet alatt zajlott. Nem csak anyukák séta közben trécselünk, hanem egyfajta csoport terápiaként, a felmerülő kérdésekre segítő iránymutatást vagy épp megnyugtatást kaptunk.
Amikor nem személyesen találkoztunk, akkor közös chat csoportban egyeztettük, hogy ki mit hogyan csinál vagy épp szórakoztattuk egymást egy-egy átvirrasztott éjszakán. Az utolsó alkalom után pedig önálló szervezésben ment tovább a saját mamakörünk.
Találkozunk, beszélgetünk, segítséget kérünk, ha kell. Tanulunk egymástól, bátorítjuk egymást, energiát adunk a másiknak vagy épp csak hallgatunk, mert néha arra van szükség. 11 hónap távlatában pedig azt látom, hogy nem csak én kaptam vissza a rózsaszín tollaimat, hanem a sorstársaim is.
Talán a flamingóknak is kellene egy ilyen sorsközösség, és akkor nem telne több évbe, hogy visszanyerjék a csodaszép színüket.
Az írás a 10. Terézanyu pályázatra érkezett. A pályázat alapítójának, Rácz Zsuzsának új könyvét, a Kovácsné kivan-t itt tudod megrendelni.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
