Látom a hegyeket

Akik ott élnek több évtizede, mindig mondták, nézzek csak körül, annyira szép minden. Milyen jó itt élni. Én ezt nem értettem, mert nekem a hegyek látványához csak fájó szomorúság tapadt. Mert elmentem. Akaratom ellenére. A szívem körül éreztem  szorítást minden nap, hogy el kellett szakadjak a szüleimtől a házamtól, a hazámtól a kertemtől, a barátaimtól és ezzel a kínzó hiánnyal a szívemben bámulni a képeslapszerű tájat, olyan nevetségesnek tűnt. Mintha néhány sziklaszirt és óriásfenyő pótolni tudná a pótolhatatlant.

Utána jöttem, a férjem után, egy új világba. Mert ő ezt akarta. Tíz év után néhány hónappal pedig  eljöttem tőle is. Elfáradtam. Most kezdem összerakni a várost, ahol eddig is éltem, akár egy mozaikot. Ami nem a hazám, sosem lesz az, csak valami tájkép, amibe belecsöppentem.

Valóban szép, igazuk volt, gondolom magamban, ahogy a kocsi ablakából figyelem mindazt, ami eddig is a szemem előtt volt. Kezdem meghallani a madarakat, a gyerekzsivajt, látom a hot-dog árus mosolyát, és rádöbbenek, hogy szerencsés vagyok, bár a férjem nem szeret, nem harcol értem, számomra mégis kinyílt a világ.

Látni akarom már a hegyeket is, az égig nővő fákat, a többi embert, nemcsak mélabús önmagamat, de érezni, hogy valaminek a része vagyok. A nagy szenvedés és a szüntelen szomorúság vakká tett.

Tudtam, hogy erőt kell gyűjtenem, hogy kilépjek. Először hazamenekültem, a hazámba, vissza oda, amit ismerek, és elkezdtem úgy élni, mintha itthon maradnék. Egy barátom üzletében törölközőket hajtogattam. Üres voltam, akár a repedezett patakmeder, csak a kezem tudta a dolgát. Körülöttem az emberek azt hitték, talán meghalt valakim, nem kérdezték, mit-kit gyászolok.

Néhány hét kellett, hogy magamtól kérdezzem, mit csinálok én itt?

Nekem saját üzletem van odaát. Megszenvedtem érte. Ezt nem engedhetem el. Kezdtem felocsúdni abból a gyászból, hogy elhagytam a férjemet, mint egy idegent. Most mi lesz? A házasságommal együtt mégsem dobhatom ki az eddigi életem minden egyes darabját. Erőltettem a gondolatot, hogy van valamim, amit egyedül felépítettem, egy szalon, ahol boldog vagyok, és azt tehetem, amihez a legjobban értek. Felhívtam a férjemet, mondtam, hogy visszamegyek, de nem akarok többé vele élni.

– Biztos a hülye barátnőd telebeszélte a fejedet Pesten – így mondta, és köszönés nélkül kinyomta a telefont.

Ahogy visszatértem, tünet nélküli covidos lettem, karanténba kerültem a saját házunkban.  Ő egy barátjához költözött átmenetileg, mert félt.  Egyedül, a könnyeimet nyelve pakoltam össze mindent. Alig egy csomagtartónyi élet. Jól jött a betegség, ez másképp nem ment volna. Éreztem, hogy ez is értem van, Isten segít, hogy újra magamra találjak.

– Egyszer még utoljára aludj velem…, kérlek… – szólt utánam az ajtóban, de nem fordultam vissza.

Lakást kellett találnom. Egy barátnőm takarított egy háznál, ahol a földszintről épp kiköltöztek a bérlők, gyorsan kivettem. Saját teraszom lett, kilátással az öbölre és a hegyekre. Úgy élek ott egyedül, mint ahogy mindig is élni szerettem volna. Nyugalomban. Egyszerű, szép dolgok vesznek körül. Amikor együtt voltunk, semmin nem változtathattam a lakásban.

– Mid nincs meg neked itt? – így kérdezte, ha valamit kérni szerettem volna.

Egy hónapja laktam külön, amikor felhívott, „na, meddig hülyéskedsz még?”

Kétségbeesésében elkezdett csajozni. Letiltott a facebookról, de előtte még kiírta, hogy egyedül él. Minden új randit kiposztolt. Anyósom Pestről azt üzente, már épp itt lenne az ideje, hogy engedelmeskedj.

Hát nem.

Élvezem a nagy konyhámat, a rendet, a tisztaságot, hogy önmagam vagyok. Az a mély búskomorság, amivel évtizedek óta éltem, úgy feslett le rólam napról-napra,  mint egy molyrágta, ócska kabát.

– Miért csinálod ezt, én sosem voltam rossz! Rossz voltam, mondd rossz voltam? – így kérdezte, ha hívott.

Kérte, találkozzunk. Elkezdtem mondani, hogy mi volt jó, és mi nem.  Hogy  felneveltem két fiúnkat, kidolgoztam a belemet, otthon is. Hiába volt mellettem, egyedül voltam. Most már csak szeretnék nyugton élni, nem félni, rettegni a férjemtől, ha szól, ha néz, ha hazajön. Nem bírta hallgatni, befogta a fülét és elment.

– Oké, itt vagyok, beszélgessünk – szólt bele rekedten a kagylóba, pár héttel később, mert  lázas, beteg volt. Akkor hallgatott végig először, csendben. Pár nap múlva bocsánatot kért. Mindenért.

Karácsonyra meghívtam őt és a gyerekeket is az új lakásomba. Vettem nekik ajándékot, főztem sokat, lelkes voltam. Megjöttek a fiúk, őt vártuk egy ideig. Később kiderült, elment szállodába egy új csajjal, bosszúból, ő mondta így. Pár nappal később találkoztunk az autó biztosítása miatt, akkor megkértem, rakja össze a papírjait a váláshoz. Elfehéredett. Azt hiszem akkor döbbent rá, hogy nélküle is létezem. Tudta, hogy felesége van, de hogy ki az a nő valójában, azt sosem akarta tudni. Nem látott engem.

Próbálkozik, hogy költözzek vissza, azt mondja, sok pénzt megspórolhatnék. Látja, hogy most már más vagyok,  és talán azt is, hogy eddig hogyan éltem, hogyan éltünk. Mindig ő volt fontos, az ő tervei, az ő munkája, az ő fájdalma, az ő jókedve. Minden egyes kacat, amit hazahordott, kedvesebb volt nálam, velük több időt töltött.

– Nem tudtam, hogy szenvedsz, azt hittem csak fáradt vagy. Mindenért bocsánatot kérek. Ígérd meg, hogy rögtön szólsz, ha valami nem jó neked. Én nem akarom többé átélni azt, hogy elhagyott a feleségem. Pusztító volt a másfél év nélküled -így mondta legutóbb.

Találkozgatunk. Ez új élmény, kimaradt az életünkből. Amikor megismerkedtünk utána nem sokkal megszöktem vele Olaszországba, akkor otthonról menekültem. Szinte első pillanattól együtt éltünk, nem randizgattunk. Most felhív és megkérdezi,  mikor érek rá, menjünk-e vacsorázni vagy átjön és filmet nézünk. Ha nemet mondok nem erőszakoskodik, másnap újra hív.

Tanulunk. Egy másfajta egymáshoz viszonyulást. Nekem is meg kell tanulnom, hogy szólok, ha valamit nem akarok, ha nem esik jól. Nem kell többé tűrnöm.  Én is hibás vagyok, mert csak nyeltem, nem volt erőm beszélni. Őt nem érte ekkora trauma soha, most szenvedni tanul. Én gyógyulni.   

Változni a legnehezebb. Még ezek után is. Ha felhív, hogy főzött vacsorát, menjek át, akkor hajlamos vagyok igent mondani, hogy ne vegyem el a kedvét a fejlődéstől, de azután rájövök, hogy harminc évig bólogattam, és ha most nemet mondok, még nem dől össze a világ. Tudom, hogy szeret, én sem szűntem meg szeretni. Mégis, ez most egészen más. Figyelem magam. Figyelem őt is. Ha észreveszem, hogy előtör belőle a régi, a vad énje, akkor szólni fogok. De most jó egyedül.

Gyakran felébredek hajnalonta, egy pléddel kimegyek a teraszomra, leülök a hintaágyba, és a kertben terpeszkedő, örökéletű banánfa suhogását hallgatom. Miért örökéletű? Mert amikor a banánfürtöket elengedi, az anyanövény egy időre meghal, de előtte még gyökérsarjat szül, így reprodukálja önmagát. Ezt olvastam.

Lassan melegszik a levegő, világosodik, a Nap elfoglalja helyét az égbolton. Itt egészen mások a fények, mint odahaza. Összehúzom magamon a puha takarót, a harsogó zöld levelek egyre közelebb hajolva suttogják: szabad vagy!

nyitókép: freepik

Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?