Anyává válás örökbefogadóként – nehezített pálya

Mikor elsőre felmerült bennem, hogy az örökbefogadás nehezített pálya, először magamnak is megmagyaráztam, hogy miért nem az. Nem akartam a saját helyzetünket rossznak és küzdelmesnek beállítani, de rájöttem, hogy azzal sem segítek, ha ezt nem merem kimondani. Úgy gondolom, általában véve nem merünk a nehézségekről beszélni. Aki házas, fogja be a száját, örüljön, ha van párja. Akinek gyereke van, az is maradjon csendben, hiszen hányan lennének a helyében! És én is így voltam ezzel, hogy ha a tényeket megnézem, akkor rám is ez igaz: maradjak csendben, hiszen ott van a szerető férjem, a két egészséges, okos, gyönyörű gyerekem, ne rinyáljak itt össze-vissza, hát hány család van ennél rosszabb helyzetben?

Bernát Bianka írása.

És való igaz. Minden helyzet relatív. Van a miénknél sokkal jobb és sokkal rosszabb helyzet is, ez tény, de attól még a nehézség az nehézség marad, és az nem segít, ha nem beszélünk róla.  

Az anyaságommal kapcsolatban a lelki szemeim előtt szép várandósságot láttam, gond nélküli szülést és csodás, bensőséges kapcsolatot a gyermekünkkel. Ehhez az álomképhez képest az örökbefogadás nehezített pálya, ma már bátran ki merem mondani ezt.

Az a mondat, hogy szinte egyik pillanatról a másikra leszek anya, kicsit csalóka, hiszen ez valójában azokkal a nőkkel is így van, akik megszülik a gyermeküket, hiszen egyik pillanatban a gyerek még a pocakban van, aztán megszületik és hopp, a nő már anya is lett.

Nagyon sok személyes tapasztalatot és előadást hallottam arról, hogy a hormonális változások milyen döbbenetes folyamatokat indítanak el. Hatásukra lesz az újszülött gyerekét érdektelenül szemlélő nőből egyik napról a másikra egy védelmező, akadályokat nem ismerő anyatigris, azzal a szent elhatározással, hogy az ő gyerekét soha senki nem bánthatja.

Hát… nálam ez a hormon nem dolgozott. Az elején biztosan nem.   

Van, aki az örökbefogadásban is azonnal átéli ezt, főleg a pici babát örökbefogadóktól hallottam ilyet, hogy beindultak az anyai hormonok. De nagyon széles a skála, hogy ki mikor kezdi el érezni az anyaság első szívdobbanásait. Van, akinél beüt a hormonfröccs, de nekem nem voltak azonnal ilyen ösztöneim, ilyen érzéseim. Nem voltak hormonális behatások, nem volt a húgyhólyagomon táncoló pocaklakó, hanem egyszer csak ott álltam szemtől szemben a gyerekekkel, akiknek már addigra komoly személyisége, tudása, emlékei és szokásai voltak.

Az én anyaságom kezdetét nem a biológiai folyamatok határozták meg, hanem a döntéseim.

Amikor arról döntöttem, hogy megnézem a fotót, hogy megnézem Őket élőben, hogy elkezdem a barátkozást, hogy hazaviszem Őket, és a kihelyezés 30 napja után is a szerető, gondoskodó anyukájuk leszek. Ezek először csak döntések, elhatározások voltak. Nagyon komoly elhatározások. Nagyon sokszor kérdeztem meg magamtól, hogy biztos? Biztos-biztos? Tízezer százalékra tutira biztos??? Mert ez nem egy együttjárás. Ez nem egy haveri találkozó, hanem emberek sorsáról döntök. A gyerekek, Bernát, én, de az egész családunk sorsáról döntök.

Az első két hétben és az utána következő 30 napos kihelyezés során folyamatosan döntéseket hoztam, és az egész inkább úgy futott az agyamban, mint egy program. Azzal, hogy ezután hivatalosan anya lettem, ez úgymond állandó feladatommá vált, hogy nem csak etetni, öltöztetni fogom ezeket a gyerekeket, hanem ahogy csak lehet, gondoskodni fogok róluk, ölelni, szeretni és védelmezni fogom őket, mert ezt teszik az anyák.

A kezdetektől fogva éreztem, hogy az lesz majd az igazi, amikor ez ösztönből, jön, és a szívem diktálja, nem pedig az agyam. Mindig nagyon örültem, amikor egy-egy érzés megindult a szívemben, ilyenkor magamat is megleptem és természetesen szétbőgtem az agyam a meghatódástól.

Az viszont biztos, hogy a kezdeti kapcsolódás hiánya, az, hogy a legelső momentumoknál, pillantásoknál nem mi voltunk ott, hanem más, ezt én nehezített pályának élem meg. Valahogy úgy gondolom, hogy a vérszerinti kapcsolatnál a legelső pár hónap, legyen is az bármennyire fárasztó és kimerítő, egy olyan mély összefonódást eredményez szülő és gyermek között, amiből utána hosszú ideig lehet erőt meríteni, főleg, mikor a kis drága szétidegel valami überbaromsággal.

A vérszerinti anyáknak van egy olyan képessége, hogy bármenyire is robbannának fel éppen, ha a szemük fénye megrebegteti a pilláját és azt mondja, anya, szeretlek, akkor szétolvadnak egy szempillantás alatt, és a düh meg huss… mintha soha nem lett volna.

Én meg…. Jaaaaj… Azt gondoltam, az idegesítő énjük később jön majd elő. Azt gondoltam, hogy az elején olyan eufóriában leszek, hogy végre anya lettem, hogy eszembe sem jut majd mérgelődni, hiszen ott lesz a két kis cukibogár, akiknek bármit elnézek majd, hiszen végre család lettünk!

Ehelyett meg nagy pofáncsapásként éltem meg, hogy gyakorlatilag már a barátkozás alatt voltak olyan helyzetek, amikor vettem egy mély levegőt, elszámoltam százhuszonötig, és azt mondtam, hogy jó, oké, most ezt elengedjük és megyünk tovább…

Nekem nagyon hiányzott az, ahonnan ezt az instant megbocsájtást táplálhattam. Olyan volt a kapcsolatunk, mint egy fa, aminek nincsenek gyökerei. Az elején nagyon sokat dolgoztam azon, hogy minél több kis kapcsolódási pontot találjak és elmélyítsem ezeket, de nagyon nehéz volt, mert egymást érték a hülyeségek, és sem az agyam, sem a lelkem nem tudott megpihenni és feltöltődni. Olyan voltam, mint egy akkumulátor, amit mindig csak egy percre tesznek töltőre, és rövid időn belül megint lemerül.

A másik, amiért nehezített pályának gondolom az örökbefogadást, hogy ha vállaljuk, hogy nagyobb gyereket is fogadunk, akkor az a gyerek már készen érkezik.

Igaz, addigra már sok irány meghatározható, kiderülnek betegségek és kb. a temperamentumára is van már rálátás, így nagyobb az esély a jó illesztésre, de a személyisége is alakult már addigra, megtanult dolgokat, és magába szívott egy csomó információt, tudást, amit nem én adtam neki.

És ha az addigi nevelővel kb. egyezik az én irányom, akkor szerencsénk van, de ha nem egyezik, akkor azért az elég kemény meló, mire a dolgokat megtanítjuk, a rendszerünket felállítjuk, a félelmeket, bizonytalanságokat felülírjuk, a rossz szokásokat átszoktatjuk. Ez a rész szívás – mindenkinek. Főleg azok a dolgok voltak számomra dühítőek, amikor olyanért vitáztam a gyerekekkel, amiről tudom, hogy az csak annyi lett volna, hogy már a kezdetektől fogva ez az alap.

A mi esetünkben ilyen például a játékokra való nem vigyázás. Tudom, hogy erre minden gyerek képes, de a mieink ebben vérprofik.

A szívem szakadt meg, amikor a barátkozás alatt az udvaron egy hajas baba feküdt a földön. Hogy senki nem vette fel, az egy dolog, de az, hogy a gyerekek (négy ovis gyerek) jöttek mentek, és ráléptek, biciklivel áthajtottak rajta, nálam azért eléggé kiverte a biztosítékot. Én akkor szóltam, hogy halló… ez a baba mit vétett, hogy ott fekszik és tapostok rajta? Fel is vették, de látszott, hogy teljesen idegen tőlük ez.

És tudom, hogy a kisgyerekek nem úgy értékelnek még dolgokat, de azt is tudom, hogy ha kezdettől fogva ez az alap, hogy ha valami leesik, felvesszük, akkor ebből sokkal kevesebb nézeteltérés lett volna mostanra.

A puttony, amibe ezek a mindenféle szokások, emlékek, tanult dolgok is tartoznak, és minden, amiről meg nem is tudok, és lehet, hogy soha nem is fogok tudni, – ezt is nehezítő körülménynek gondolom, arról már nem is beszélve, hogy négyünk kapcsolatába mi is puttonnyal érkeztünk Bernáttal, nekünk is voltak addigra sebeink, fájdalmaink, és ebből, ezzel együtt kell építkezni.

Ezzel együtt. Ez a lényeg. Azt gondolom, mindennek az a kulcsa, hogy tudomásul veszem és elfogadom, hogy esendő, és sebzett emberként érkezünk a kapcsolatunkba mindannyian és ahogy előtte is megtettünk mindent, hogy a legjobb szülők legyünk, most is mindent megteszünk, hogy napról napra még jobbak legyünk.

Minden nap jobb és több akarok lenni, tanulni az aznapi hibákból, elemezni mindent, amit közösen megélünk, mindent, ami bennem valamilyen visszhangot kelt. Ezek által lesznek egyre mélyebbek a közös fánk gyökerei.
De ez egy nagyon hosszú folyamat. Mindenkinek más. Van, aki már a barátkozásról igazi anyaként és apaként tér haza, és mire a végleges határozatot megkapják, egy hónap múlva már úgy élnek, mintha mindig is egy család lettek volna, érzésekkel, szülői ösztönökkel.

Én nagyon hosszú ideig vártam ezekre. És amiatt nem estem csak kétségbe, mert olvastam bejegyzéseket, beszéltem pszichológussal, aki elmondta, hogy lehet 2-3 év is, mire mindenki hazaér. És én igyekeztem abból építkezni, hogy őszinte voltam magammal, és amikor Julis feldühített – az elején kb csak Vele volt konfliktusom – akkor nem tagadtam le, hogy dühös vagyok Rá. Amikor annyira kiakadtam, hogy csak ültem az ágyon és zokogtam, vagy amikor a barátaimnak csak panaszkodni tudtam, akkor igenis mertem kimondani, hogy annyira fel tud dühíteni, hogy beledobnám a napba.

Az elején ijesztő volt, hogy ezeket érzem, mert ez teljesen ellentéte volt annak, amit elképzeltem.

De azt az egyet tudtam, hogy hoztam egy döntést, és teljes szívemből, teljes akaratommal mindent megteszek azért, hogy ennek a két kis csodának a legjobb anyukája legyek.
Mára mindannyian megérkeztünk és bár van még mit csiszolni, már én is anyatigris vagyok, és ki merem jelenteni, hogy az én gyerekeimet bizony senki sem bánthatja!

Az előző részeket elolvashatjátok ITT és ITT.

nyitókép: freepik

Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?