Gondolatok, események, kevés vidám, sok szomorú, aztán – mikor azt gondoltam, enyhül kicsit a szorítás – ismét fájó, váratlan keserűség, önmarcangolás… ezek jellemezték elmúlt éveimet.
A Terézanyu díjas Simon Márta írása.
A hirtelen rám szakadt társnélküliség, az, hogy nincs kibe kapaszkodni, nemcsak fizikailag, semmilyen módon, nincs kivel az élet dolgait, a történéseket megbeszélni, jobban tud fájni, mint bármi eddigi életemben, pedig soha nem volt fájdalmaktól, veszteségektől mentes még a gyerekkorom se.
Most szakember segítségével próbálom megnyugtatni és helyrerakni magamban azt a koravén Mártit, aki édesanyja betegsége és korai halála miatt sokáig koldulta a szeretetet, túlélte, hogy labdáztak vele a rokonok, testvér nélkül, nagyszülői, de nem apai szeretetben nőtt fel, lettek barátai a könyvek, akik azóta is hűségesek; és lett valahonnan hajlama arra, hogy leírja, amit gondol, érez, tapasztal, néha humorosan, néha félreérthetően, olyan Mártisan.
Ezért szegény férjem is megkapta a magáét, felszólíttatott, hogy törjön össze minden tabletet, laptopot, megakadályozandó, hogy „több hülyeséget írjak”.
Hát, ez is benne van egy vidéki tollforgató életében…
A férjem hirtelen halála összezavarta és felforgatta a családunkat, senki nem találta és találja helyét, és ez azzal is járt, hogy kiderült, az én önfeláldozó, saját magam által piedesztálra emelt főállású anyaságom nem azt az eredményt hozta, amit szerettem volna – és most már azt is tudom, miért: a gyerekeimnek nem egy folyton aggódó, síró, mindent tökéletesen csinálni akaró anyára volt/lett volna szükségük, inkább egy lazább, nevetős, nem „minden kefét megevőre”… dehát ugye, megfogadtam magamnak, mikor férjhez mentem, hogy ha gyerekeim lesznek, én mindig mellettük leszek – lásd kicsi Mártit, akivel labdáztak –, de közben a ló túlsó oldalára pottyantam.
Emlékszem, minden ünnepi készülődés csupa görcsös igyekezet volt számomra, néhány éve, mikor karácsonyi ajándékként wellness-utalványt kaptunk a fiúktól, végigsírtam az ünnepet a sértődéstől, hogy „ilyen testalkattal, mint amilyennel mi a férjemmel rendelkezünk, semmi keresnivalónk nincs olyan helyen, ahol le kell vetkőzni”.
A fiúk mély sóhajjal vették tudomásul, hogy a meglepi nem jól sült el, és az volt a véleményük az én soknapos, – éjszakás készülődésemről: „olyan karácsony, amit te elképzelsz, csak a filmekben van…”
Most itt vagyok, ötven plusszosan, testsúly plusszosan, sok tanulsággal, emberismerettel a hátam mögött, néhány testrészem néha fáj, a humorom csak néha csillan meg – változni szeretnék, de nem mindenáron –, hiszen Fionát is úgy szeretjük, ahogy van.
Sok éve Márti dala a csengőhangom, így minden nap hallom: kezdjetek el élni! Hát ezt szeretném, végre magamat helyezni mások elé, elhinni, hogy értékes, és szerethető vagyok. A 2015- ös Terézanyu pályázat Példakép díjának diplomáján megkaptam már az útmutatót ebbe az irányba, de kilenc év kellett ahhoz, hogy értelmezzem:
„Voltam én már minden. Lettem Édesanya, lettem Példa, lettem Valaki. Mindig valakinek a valakije. Lennék már Önmagam is!”
A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.
nyitókép: Adobe Stock
2025. Május 15-én újra Női Váltó Fesztivál! A részleteket és a jegyeket itt találod!
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
