Hogyan lehet egyszerre megrázó és gyógyító egy találkozás? Lehet-e örülni a születésnek a veszteség árnyékában? Jogunk van-e a fájdalmunkhoz és megéléseinkhez, míg mások boldogok körülöttünk? Hogyan lehet – és miért éri meg – továbblépni?
Sz.S.V. írása.
Már 10 hónap eltelt. Aránylag jól voltam már, ami azt jelenti, hogy már nem sírtam egész nap, képes voltam kilépni az utcára, sőt, néha már beszélni is tudtam róla. A mélyben persze még nagyon messze voltam a gyógyulástól. És még valami szorongást okozott. Gyermekáldás közeledett a családban. És kislány…
Rettegtem. Fogalmam sem volt, hogyan fogom megélni azt a napot, mikor megszületik a keresztlányom, és mindenki repes majd a boldogságtól, miközben engem mindez felkavar majd, szétszakít és visszavet.
Igyekeztem nem gondolni rá. Szorongás, bűntudat, őszinte öröm (mert néha azt is éreztem ám) és gyász kavargott bennem.
És mint minden, amitől félünk, ez a nap is hamar eljött. Lilla megszületett. Épp egy rendelőben ültem, mikor az érkezését megtudtam. Csak ennyi jutott eszembe: „Hát megérkezett.”
Ürességet éreztem, tettem a dolgom, viselkedtem. És közben szorongásom az egekbe csapott, mert tudtam, nemsokára eljön a nap, mikor találkoznom kell vele. Nem halogathatom, nem mondhatok nemet. Elutasítottam magamban az egészet, mert egyenlő volt számomra a továbblépéssel. Nem éreztem kötődést, sem kíváncsiságot. Dühös voltam.
„Nem lehet… ez nem igazság! Nekem kell még idő, nem készültem fel! Miért most?”
Teljesen abszurd gondolatok. De mint a gyászban bármi, most már tudom: ez is belefért. Kínzott a bűntudat is, hiszen a szülők közel állnak a szívemhez és tudtam, milyen régóta vártak gyermekáldásra. Megérdemlik a boldogságot! De én… fogok tudni valaha örülni? Mi lesz, ha nem?
Nyomorultnak, selejtesnek éreztem magam. Néha a férjemre néztem, de az ő arca sosem árult el semmit. Mintha számára ez nem jelentett volna különösebb kihívást. Vagy ő is csak titkolja?
Néhány hét haladékot kaptam a sorstól – aztán meghívást kaptunk. A gyomrom összeszorult és pánikszerű rosszullétek környékeztek. Tudtam, éreztem, fordulópont ez. Nem akartam menni. Belül ordítva és kapálózva tiltakoztam, mint egy kétéves, persze kívül nem látszott semmi.
Eljött a nap, és néhány családtaggal együtt álldogáltam a bejárati ajtó előtt. Ők mosolyogva – én sápadtan.
A lakásban mély, szeretetteli csendesség, halvány fények, a születés csodájának békés atmoszférája fogadott.
Nem voltam képes közel menni az ágyon fekvő babához. Szerencsére senki sem biztatott erre; fogalmam sincs, ez tudatos volt-e a részükről. Leültem a fal mellé egy székre, mintha ott láthatatlan lehetnék. Csak ültem ott, és bénultságom udvarias visszafogottságnak álcáztam. Nem voltam sem képes, sem hajlandó megmozdulni. Mintha mázsás láncok fogták volna le a testem.
A többiek csendesen beszélgettek, én azonban hirtelen szédülni kezdtem, és az a menekülési kényszer kerített hatalmába, amit a pánikbetegek jól ismernek. Mintha atomjaimra hullottam volna, az ájulás kerülgetett. Ordítani, rohanni akartam, mert bele voltam kényszerítve egy helyzetbe, ahonnan lehetetlen elmenekülni.
Mikor már azt hittem, ott helyben meghalok, a bennem dúló vihart hirtelen egy belső hang csitította el:„Menj oda, mert ha nem teszed, örökre így maradsz. Képes vagy rá.”
A fejemben elnémult a zaj, szívverésem lelassult. Már alig hallottam a többiek beszélgetését; távoli, tompa morajjá egyszerűsödött, halkan körülvett, mint az őszi köd. Számomra elcsendesült minden. Megértettem, hogy bár teljesen jogos és érthető a fájdalmam, de senki sem tehet a kínlódásomról, különösen ez a pici lélek nem. És hogy ez az a pillanat, amikor tehetek valamit magamért, a gyógyulásomért.
Rádöbbentem: attól, hogy megteszem azt a bizonyos lépést, még nem kell sürgetnem a gyászfolyamatot. Szerethetem őt anélkül, hogy elveszíteném önmagam, vagy a kislányom emlékét, nem kell félnem, hogy bárki is elfelejti őt, és a szívemben van még hely.
Különös nyugalmat és bizonyosságot éreztem. Vettem egy nagy levegőt, felálltam és odaléptem. Leültem mellé és csak néztem. Lelassult a világ. Megláttam szépségét, ártatlansága megérintett. A szívem abban a percben megbékélt.
Ebben a pillanatban ez a bölcs lélek, ez az apró újszülött, mintha csak megérezte volna átalakulásom, rám nézett, és le sem vette rólam a szemét. Csak néztük egymást.
Különös érzés kerített hatalmába. Tekintete oly ismerősnek tűnt, mintha már láttuk volna egymást valahol, valamikor… Talán ő az, gondoltam… talán visszajött hozzánk, de ezúttal ebben a formában választotta a velünk-létet, mert így két másik embert is boldoggá tehetett, akik oly régen vártak rá.
Akár így van, akár nem, a mázsás teher helyére lassan bekúszott az a lágy, melengető érzés, amiről már azt hittem, lehetetlen – és én nem tiltakoztam.
nyitókép: freepik
2025. Május 15-én újra Női Váltó Fesztivál! A részleteket és a jegyeket itt találod!
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
