Képzeld, anya végre kapott munkát – ezzel a mondattal mentem a lányomért az óvodába szárnyalva egy részmunkaidős pozíciótól, és nem csak ő volt ettől boldog, hanem az óvónéni is, aki tudta, hogy hónapok óta küzdök azzal, hogy munkám legyen. A lányom tudta, hogy azért nincs csoki, mert anyának nincs munkája, ezért pénze se. Ezért aztán az egész ovi is tudta. Egy szomorú személyes kálvária következik.
Nagy Eszter Dóra írása.
Két évvel ezelőtt több mint 16 év után felmondtam a munkahelyemen, mert kérésem ellenére állandóan esti beosztásba tettek. A lányom akkor kezdte az ovit, este nyolckor mindig az a telefonbeszélgetés zajlott, hogy ő sírt otthon, én meg a munkahelyemen nyeltem a könnyeim. Este 22-ig kellett benn lennem, más kisgyerekes nem kapott ilyen beosztást, csak én. Szóltam egyszer, kétszer, háromszor, nem történt változás, negyedszerre felmondtam. Ma se döntenék másképp, a gyerek az első. És ez egy állítólag családbarát munkahely volt.
Elmentem a közigazgatásba, hogy majd jól dolgozok 8-tól 16-ig, hát helyből arcul csapott a 17-ig. Amikor 17:15-re értem az oviba, a dajka cseszett le, hogy miért nem jeleztem előre, hogy nem érek oda 17-ig. Kaptam speciális beosztást (8-tól 16-ig dolgoztam, cserébe péntekenként – amikor 14 órakor már mindenki elszaladt – én maradtam 18-ig az ügyeletben), de ez is csak időleges volt.
Váltottam a közigazgatáson belül, még megvolt a munkám, amikor már elkezdtem állást keresni, mert azt éreztem: kizsákmányolnak.
Volt, hogy sajtómunkásként hajnali hatkor nekiálltam lapszemlézni, és este tízkor is ezt csináltam. Nem a gyereknek meséltem, dolgoznom kellett. Persze ellentételezés nélkül, hétvégén is. Benne van a fizetésben – mondták, ami tényleg jó volt, csak mindennemű képzettség nélkül is meglehet keresni ezt a pénzt, ha heti 7/7 és napi 14 órát robotolsz.
Közben saját költségen elvégeztem egy Canva tanfolyamot, előfizettem a programra is, hogy Pro szinten használhassam. Azt se értékelte senki, de legalább jó drága volt.
Elkezdtem az állásjelentkezéseimet személyre szabni, logóval ellátott motivációs leveleket küldeni. Ha tízből kettőre jött elutasítás, az már jó aránynak számított. Nyolc esetben egy “köszönjük, megkaptuk” sem jött. Mindezt 25 éves tapasztalattal, mert már az egyetem alatt is sikerült dolgoznom eleinte gyakornoki pozícióban, majd munkatársként. Pedig egy sablonválasz nem kerülne semmibe, csak be kell állítani automatikusan.
Van olyan cég, amelyik fél éve hirdeti a pozíciót, fel is hívtak első körös interjúra, aztán soha többé. Amikor érdeklődtem, hogy mi a helyzet, azt a választ kaptam, hogy nehéz időpontot egyeztetni a vezetővel. Három hét se elég ehhez? Mert ennyi telt el az első körös interjú után. Most is hirdetik a pozíciót, most épp más platformon. Mintha nem is keresnének komolyan munkaerőt…
Kértem segítséget, ismerősöktől, ismeretlenektől, átszabtam az önéletrajzom, megírtam angolul és németül is, nem vezetett eredményre.
Stratégiát váltottam, nem jelentkeztem naponta 20 helyre, csak 3-4-re, de személyre szabott önéletrajzot és motivációs leveleket készítettem, kreatívokkal ellátva, logózva, utánaolvastam a cégeknek, kifejezetten rájuk szabva adtam be a jelentkezésem. Ezekre már jobb arányban jött válasz: 10-ből 4 elutasítás. De még így is bántó, hogy időt és energiát tettem a személyre szabásba, többen arra se méltattak, hogy elutasítsanak.
Közben jöttek projektmunkák, egyet-egyet megcsináltam. Jók lettek, szerettem őket, de idegenkedtem a vállalkozói léttől. De egyre több lett, a munkámnak lett értéke, önmagában jót tett, hogy hasznosnak érezhetem magam. Ezeket a feladatokat a mai napig szeretem, hiszen azt csinálhatom, amihez értek, cserébe azt vállalok, amit fel is tudok vállalni, szabadon írhatok.
Az álláshirdetések zöme junior pozíció, a 25 év alattiak adómentessége miatt nem a tapasztalt munkaerőre hajtanak a cégek, hanem a fiatalokra, bízva abban, hogy kinevelik őket a saját szájízük szerint.
Csakhogy a mostani fiatal korosztály 2 forintért továbbáll, nem véletlen találkozni olyan hirdetésekkel, hogy egy adott munkaadó hosszútávon keres munkavállalót. Egy munkavállaló ugyanis érték, időt és energiát fektet bele a munkáltató, hogy betanuljon és ha elmegy, ezt az értéket elviszi magával.
Hiába írtam le, hogy kifejezetten hosszú távra keresek munkát, ez se hatott. Közben letelt az álláskeresési juttatás, ami mindössze 3 hónap és már nemhogy kétségbe, de konkrétan pánikba estem. Ez az a pont, amikor elkezd az ember a képzettségéhez, tudásához nem illeszkedő, alacsonyabb végzettséget igénylő állást is keresni.
Én is jelentkeztem a raktárostól a felszolgálóig bezárólag a minden mindegy alapon, csak legyen valami. Nem lett: megkaptam, hogy túlképzett vagyok. Amikor ezzel először szembesültem, sokkot kaptam és azon meditáltam, hogy egyes jelentkezéseknél egész egyszerűen elhazudom a diplomámat.
Végül nem kellett ezt tennem, mert találtam munkát. Négy órás pozícióban sikerült elhelyezkednem a korábbi munkabérem töredékéért, de legalább a szakmámban. Az első munkanapomon este szűrtem egy lapszemlét csak hogy képbe kerüljek a szakterülettel, amit elküldtem az új főnökömnek is.
Rövid időn belül jött a válasz: ne dolgozz munkaidőn kívül! Jó helyen vagyok.
nyitókép: Adobe stock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
