Gázsity Barbara nem a szavak embere, hanem a képeké. Csend című festményét csodálva még nem sejtettem, hogy az iskolai kudarcoktól milyen hosszú út vezetett számára a felnőtt diagnózisig és az első kiállításig. Festményei, grafikái bizonyítják, hogy a tehetség és szorgalom fittyet hány a korlátokra, és nincs időhöz kötve. Autista alkotóként azt üzeni, hogy nem az a fontos, hogy beszéljünk, hiszen számtalan módja létezik, hogy egymással kommunikálni tudjunk.
– Amikor az Autikum (Felnőtt Autista Szabadidős és Kulturális Központ) születésnapi rendezvényén odamentem hozzád, hogy interjút kérjek, a segítőd azt javasolta, írásban egyeztessük a részleteket, mert nem tudsz sok ember előtt megszólalni. Mikor vetted észre először, hogy másképp működsz?
– Már az óvodában. Sosem álltam be a közös játékokba, inkább rajzoltam, gyurmáztam, a bokor terméseit szedegettem, katicákat, kavicsokat gyűjtögettem. Nem értettem, mi a jó a körjátékban, fogócskában, a farsangi vetélkedőkben, vagy hogyan tudnak a lányok olyan sokat beszélgetni egymással? Később, már az iskolában fogalmazódott meg bennem először a kérdés, hogy a többiek vajon honnan tudják, mit hogyan kell csinálni? Én sosem láttam magam előtt, hogy egy feladat megoldásához milyen lépések szükségesek. Mindig a többieket figyeltem és utánoztam.
Egyszerűen nem működtem magamtól. A mások számára alapvető, akár rutinból végzett dolgoknál én elakadtam.
– Mondj néhány példát?
– Óra előtt nem pakoltam ki a tanszereket a padomra, az öltözőben felejtettem a tornazsákom, nem tudtam sokszor, melyik teremben lesz a következő óra, vagy egyáltalán milyen óra lesz? Mindig késésben voltam. Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor először fogalmazódott meg bennem, hogy már olyan lemaradásom van a többiekhez képest, hogy sosem fogom tudni behozni. Azt éreztem folyamatosan, hogy fáradt vagyok. Túl gyors minden, és én nem tudok a környezetemmel lépést tartani.
– Értek bántások az iskolában?
– Az osztálytársaim mindig jókat mulattak rajtam, amikor a tanár felszólított, és én azt sem tudtam, milyen nap van. Megszólalni sem voltam képes, ha kiállítottak a táblához. Előfordult, hogy jobb napjaimon megpróbáltam, de akkor meg csak dadogtam, összeakadt a nyelvem, belegabalyodtam a mondanivalómba, persze ilyenkor is jól szórakoztak, sokszor a tanárok is nevettek rajtam. Szerencsére az osztályomban több hangos, problémás gyerek is volt, így az idő nagy részében észrevétlen tudtam maradni.
– A rajzolás volt a menekülő útvonalad?
– Igen, az volt a kedvenc időtöltésem, egészen pici korom óta. Teljesen mindegy volt, hogy zsírkréta, filc vagy színes ceruza, csak hagyjon nyomot a papíron.
Az iskolában volt egy kedvenc tolltartóm, amin aranyos kis figurák voltak, minden délután nagyon vártam a szabad foglalkozást, olyankor lerajzoltam ezeket a figurákat. Minden nap ugyanazt. De rajzból sem voltak jó jegyeim, mert én nem azt akartam csinálni, amit a tanár mondott. Nem érdekelt az sem, hogy egyest kapok, ha nem rajzolom le szépen az almát az asztalon.
– Az aranyos kis figuráktól hosszú út vezetett 2021-ig, az első kiállításodig, és felnőttként nagyon jó eredménnyel érettségiztél.
– Ha az ember mindig azt hallja, hogy lusta, lassú és figyelmetlen, és hogy nem fogja vinni semmire, azt hajlamos elhinni, én is így voltam ezzel. Próbálkoztam több munkahelyen, voltam bolti eladó, imádtam hajtogatni és rendezgetni a ruhákat. Mikor az a cég megszűnt, évekig moderátor voltam egy internetes fórumon, home office-ban. Életem legnyugisabb időszaka volt. Sajnos a nagy, közösségi felületek maguk alá gyűrték az internetes fórumokat, így ez a munkám is megszűnt. A férjem és a két fiam unszolására döntöttem úgy, hogy megpróbálok érettségit szerezni. Rémálmaim voltak a jelentkezésem után, rendre olyanok, hogy kint állok a táblánál és matekpéldákat kell megoldanom. Sírva riadtam fel éjszakánként.
De a bizonyítási vágy erősebb volt, meg akartam mutatni a fiaimnak és a családomnak, hogy igenis képes vagyok rá, és sikerült!
– Hogyan kerülted el négy évig a nyilvános „szereplést”?
– Felnőttként iskolába járni egészen más volt, mint gyerekként, de mindent megtettem, hogy ne kelljen kiállnom az osztály elé felelni. Szorgalmasan tanultam, minden írásbelit jelesre írtam, minden beadandó szorgalmi feladatot megcsináltam. A plusz pontokért még a prezentációt is elkészítettem, illusztrációkkal kiegészítve, de mondtam, hogy előadást azt nem fogok tudni tartani, de adjanak csak fele annyi pontot érte, nekem az is jó lesz! Minden évben kitűnő voltam, és ez nagy előrelépés volt az általános iskolai ketteseim után…
– És egy történelem leckéhez készített házi feladat indított el a grafikusi pályán igaz?
– Igen, a történelem tanárom megmutatta az osztálynak az illusztrációimat, és azt mondta, nekem ezzel kell foglalkoznom. Azonnal bújni kezdtem az internetet, hogy milyen művészeti szakmák, továbbtanulási lehetőségek vannak.
Így találtam rá egy kétéves grafikus képzésre, imádtam a rajzórákat, a művészettörténetet és a szombati grafika órákat.
– Számtalan kiállításon szerepeltél, díjakat kaptál, mi motivál alkotásra, és mit rajzolsz-festesz szívesen?
– Maga az alkotás motivál, a flow élmény. Ha fáradt vagyok vagy feszült, keresek egy fotót az interneten és elkezdem szépen átmásolni a lapra, ügyelve arra, hogy minden apró részlet pontos legyen. Azt hittem, ez nem több egyszerű másolásnál. Rajztanárom, Dr. Horváth Csaba Lajos festőművész volt, aki külön foglalkozott velem a grafikus képzésen, azt mondta, nagyon tetszik neki, hogy ösztönösen jövök rá olyan dolgokra, amit másoknak tanítani kell.
Van bennem egy belső sürgetettség, talán pont azért, mert gyerekként megszoktam, hogy kétszer olyan gyorsnak kell lennem, ha lépést akarok tartani a többiekkel.
Az, hogy éppen mit rajzolok, festek szívesen, az aktuális hangulatomtól függ. Ha fáradt vagyok, akkor rajzolok. Ha felszabadult, akkor festek. A színek és a fény-árnyék játéka nagyon erősen hatnak rám, nem csak alkotás közben, hanem a mindennapi életben is. Nem tudok például úgy felöltözni, hogy ne egymáshoz harmonizáló színek legyenek rajtam. Még a zoknimat is tudatosan választom ki.
– Mikor kaptál diagnózist és miért volt rá szükséged?
– 2024 tavaszán kaptam a Neuroharmónia Fejlesztő és Diagnosztikai Központban. Szerettem volna egyetemre menni, de a felnőttként folytatott tanulmányaim során világossá vált, hogy vannak olyan nehézségeim, amiket nem tudok csupán akarattal és szorgalommal leküzdeni. Ilyen volt például a szóbeli megnyilvánulás nehézsége, vagy a figyelemzavar, ami leginkább akkor mutatkozott meg, ha szóban kapott instrukciókat kellett követnem, vagy megjegyeznem. A kivizsgálásom ADHD irányban indult el, de már az első tesztek kimutatták, hogy autizmus áll a háttérben. Így tudtam meg, hogy AuDHD vagyok, ami egy nem hivatalos elnevezése azoknak az autistáknak, akiknek figyelemzavaruk is van.
– Miért jársz az AUTIKUM-ba?
– Amikor megkaptam a diagnózist, úgy éreztem, újra kell tanulnom önmagam. Meg kell értenem a működésemet. Ebben nagyon sokat segítenek az itteni foglalkozások. Bár (még!) nem tudok csoport előtt beszélni, megtaláltuk a megoldást arra, hogy én is el tudjam mondani a véleményem. Itt egy szabály van, hogy el kell mondani! Ha nem szóban, akkor írásban, számokkal, képekkel, kártyákkal, rajzok segítségével.
Megtanultam, hogy egyik sem kevesebb a másiknál. Mert nem az a lényeg, hogy beszéljünk, hanem találjuk meg a módját annak, hogy egymást megértsük. Ezt nagyon felszabadító volt megtapasztalni, mint ahogyan azt is, hogy itt úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Lehetek önmagam, senki nem tart furcsának.
– Milyen akadályokat jelent számodra az autizmusod a hétköznapokban?
– Annak is megvan a hátránya, ha az emberen nem látszik elsőre semmi furcsaság. Így elég sokszor kellett már átélnem az elutasítást, amikor jobban megismertek és rájöttek a nehézségeimre. Szociálisan elég ügyetlen vagyok. Sokszor esik nehezemre udvariasságból csevegni még azokkal is, akiket egyébként ismerek és kedvelek. Mivel szenzorosan nagyon érzékeny vagyok, így sok energiámat felemészti, ha zajos környezetben vagy tömegben kell tartózkodnom. Sokszor kapom meg azt is, hogy figyelmetlen vagyok. Pedig szerintem nem vagyok az, hanem egyszerre csak egy dologra tudok koncentrálni, viszont ahhoz teljes csendre és nyugalomra van szükségem. Így tízszer annyi energiámba kerül, hogy ne hibázzak, mint azoknak, akik ki tudják zárni a zavaró ingereket. Nagyon rosszul tájékozódom.
Az útvonal tervező hihetetlen sokat segít, bárhová el tudok jutni, ha előtte megnézem. Már csak arra kellene kitalálni valami alkalmazást, hogy az épületeken belül ne tévedjek el. Nagyon kellemetlen, ha az ember kimegy a mozi teremből a mosdóba, és nem talál vissza a székéhez…
– Családod hogyan támogat?
– Ők leginkább a türelmükkel, szeretettükkel segítenek. A férjem a menedzserem. Fejben tart minden határidőt. Fizeti a számlákat, szól, hogy mikor kell főzni, kitalálja azt is, hogy mit. Együtt vásárolunk be. Észben tartja még azt is, hogy mikor fogy ki a cica tápja, időben azt is megrendeli. Nem tudom, mi lenne velem nélküle. Egy áldás nekem, már huszonöt éve vagyunk együtt.
– Hány évesek a fiaid, örökölték a rajzkészséged?
– Huszonnyolc és tizennyolc évesek. A nagyobbik szeret rajzolni és nagyon tehetséges is. Leginkább digitálisan szokott alkotni és hihetetlen precizitással, részletességgel, ilyenkor is megmutatkozik az informatikus vénája. Mindig elámulok, hogy mennyi mindent meg tud csinálni egy rajzprogramban! Ha nem értek valamit, legjobban ő tudja nekem elmagyarázni. A kisebbiknek is megvannak hozzá a készségei, de neki más az érdeklődési területe. Imád rendszerekben gondolkodni, rajong a Forma 1-ért, és már egész piciként tudta, hogy melyik országnak melyik a zászlaja. Már két nyelvvizsgája van, és simán el tudna vezetni egy utasszállító repülőt is, komoly szimulátorokon tanult repülőt irányítani.
– Hol dolgozol most, mi a foglalkozásod?
– Jelenleg grafikusként dolgozom, teljes munkaidőben, egy nagyon összetartó, profi csapat tagjaként. Fantasztikus munkatársaim vannak, akiktől sokat tanulok, minden téren. A grafikusi munkák mellett egyre több feladatba vonnak be, így kóstolhattam bele például a videó vágásba, ami egy új szenvedély lett, nagyon szeretem csinálni! Valamint az írásbeli és a vizuális kommunikáció terén is kiélhetem a kreativitásom, amit nagyon élvezek.
– A szorgalmad és kitartásod példamutató sokunk számára, milyen terveid vannak még?
– Nemrég beadtam a jelentkezésem az ELTE képi ábrázolás szakára. Örömmel láttam, hogy külön Autizmus Munkacsoportjuk is van a SHÜTI-n belül (Speciális Hallgatói Ügyeket Támogató Iroda). Így kari koordinátor segít majd abban, hogy egyenlő eséllyel tanulhassak az egyetemen. Szeretném elmélyíteni a tudásom és grafikát, festészetet, valamint illusztráció készítést tanulni. Vágyom arra is, hogy egyszer majd kiscsoportos művészeti foglalkozásokat tarthassak, szeretném átadni másoknak is azt a szenvedélyt, amit én érzek alkotás közben.
– A tudásod átadásához némi szóbeli kommunikációra is szükség lesz, mit gondolsz, kiscsoportban menni fog?
– Ezt még nem tudom. De azt igen, hogy mióta a jelenlegi munkahelyemen dolgozom egy csapat tagjaként, máris rengeteget fejlődtem. Ez egy lassú folyamat, aminek én még csak az elején tartok, és amihez sok-sok türelemre és gyakorlásra lesz még szükségem. Először ismerős kollégáknak szeretnék élményfestést tartani, majd utána jöhet a kettő, majd három fős kiscsoport, és ha már az is komfortos lesz, emeljük a tétet! Vagy nem. Ki tudja, lehet pont azt fogják szeretni a csoportomba járók, hogy kevesen vagyunk, így nyugodtan és elmélyülten alkothatunk majd együtt!
fotók: Gázsity Barbara
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
