– Dugó volt, anya? – csattan az asszisztens gúnyos hangja köszönés gyanánt, ahogy küzdöm be a babakocsit a rendelő ajtaján.
Máté-Kovács Lilla írása.
Nagyjából 10 hónapja, azzal a bizonyos két csíkkal kezdődött: akkor szűntem meg Dr. Máté-Kovács Lilla lenni, és lettem kismama, gravida, anya, mama, anyuka. Pedig büszke vagyok a nevemre: az öt évnyi kutatómunkámra, amellyel a PhD fokozatomat megszereztem, és az annál is hosszabb pszichoterápiás munkára, amelynek köszönhetően sikerült transzgenerációs traumáim jelentős részét hátrahagyva, egészséges párkapcsolatot kialakítanom és férjhez mennem.
– Nem, nem, csak hát nehezen találtam parkolót, meg a ma reggeli etetés tovább tartott, mint gondoltam… – habogja Anya magyarázkodva.
Dr. Máté-Kovács Lilla, aki többek között asszertív kommunikációt is tanít, persze fogja a fejét: most mit magyarázkodsz? Senki sem volt a váróban, senkit nem tartottál fel, semmi oka szívózni veled, azon kívül, hogy megteheti. Hol marad az asszertivitásod?
De nincs idő szót emelni, máris kezdődik a vizsgálat: egyik kezemben a babám, másikban a pelenkázótáska, tegyem a babámat a vizsgálóasztalra, tegyek alá textilpelenkát, és vetkőztessem is le, már a váróban le kellett volna, anyuka, hol a taj kártya, hol a kiskönyv. Lóg rajtam minden, mint egy karácsonyfán, közben szakad rólam a víz. Pár héttel később, mikor már fekete öves Anyává avanzsálok, ez a mutatvány meg se kottyan, de egyelőre fél kézzel szerencsétlenkedek, miközben a maradék önbecsülésem is a rendelő padlójára hull. Az asszisztens megvetően nézi.
A doktor úr veszi át a szót. Nem hozzám beszél, egyenesen hat hetes kislányomhoz intézi bölcs szavait:
– Jaj, jaj, anya a tankönyveket követi, pedig csak téged kellene követnie! – gondolom, kedves jótanácsnak szánja, és fogalma sincs, milyen leereszkedő.
Világos, hogy szinte itt sem vagyok, csak a babámon keresztül lehet hozzám szólni. Dr. Máté-Kovács Lilla itt a babájához fordulna, és válaszul dajkanyelven azt duruzsolná:
a doktor bácsi nem tudja, hogy anya pszichológiából doktorált, és köszöni szépen, tudja, mi az a válaszkész nevelés és igény szerinti szoptatás, csak nehéz alkalmazni, ha 10 perc késésért leharapják a fejét…
Bármily szórakoztató is az ötlet, erre sajnos nincs idő, vészhelyzet van: kislányom kificeregte maga alól a textilpelenkát, és most épp a szebb napokat látott, 1982-ből itt felejtett vizsgálóasztalt kóstolgatja intenzíven, amire Anya magában felcsattan: inkább a vizsgálatra figyelne, doktor úr, a kislányom most fog benyelni valami egzotikus vírust! – Végül se Anya, se Lilla nem bír kinyögni egy szót sem – az a fránya fehérköpeny-effektus. Így csak szótlanul igyekszem visszarángatni a pelenkát kislányom arca és a vizsgálóasztal közé.
– No, készen is vagyunk, ortopéd szempontból itt minden a legnagyobb rendben. Akkor jöjjenek vissza, ha a kislány már stabilan jár.
Megkönnyebbülten sóhajtok fel, hát az nem holnap lesz, addigra talán én is stabilabban állok majd a lábamon, mint így, hat héttel a szülés után. Az ortopéd szempont persze fontos, elvégre ezért jöttünk, de talán egy valamivel kedvesebb fogadtatás is jól esett volna grátiszban.
Ironikus, hogy miközben óriásplakátok hirdetik, hogy gyereket szülni egy nő legfontosabb feladata és legnagyobb dicsősége, azzal köszönteni a frissen szült anyát, hogy ’ott egy szék, pakoljon le nyugodtan’ lehetetlen kérésnek tűnik.
Megismétlem a karácsonyfa-mutatványt (egyik kézben a kislányom, másikban a ruhái, a pelenka, közben nyújtják felém a leletet, a kiskönyvet és a taj kártyát, és számomra is rejtély, hogy mindeközben pontosan melyik testrészemmel tolom kifelé a babakocsit), magamban elhatározom, hogy soha többé nem válaszolok arra, hogy ’anya’, olyan személynek, akinek nem vagyok az anyja. Fogadkozom, hogy a kislányomat is arra fogom nevelni: nincs mitől félni, nem kell lefagyni, merjen kiállni magáért. Miközben ezen morfondírozom, és igyekszem kilavírozni magunkat a rendelőből, hallom, ahogy a lányom jólesően büfikézik egyet a vállamon, majd a következő pillanatban jön az elkerülhetetlen:
egy nagy placcsanással beteríti az asszisztensnő asztalát békében elfogyasztott reggelije tartalmával.
Elfojtom a felbugyogó nevetést, és igyekszem bűnbánó képet erőltetni az arcomra, miközben iszkolok kifelé. Hiába, a szimbiózis. Úgy tűnik, semmi más dolgom nincs, csak ne törjem le kislányom veleszületett véleménynyilvánítási hajlamát.
A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.
nyitókép: Adobe stock
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
