Az idő nagy játékos. Ráadásul előfordul, hogy nem fair, pimasz és csal. Néha lassít, aztán mikor már majdnem utolérem, elhúz mellettem. Máskor meg ámít vagy épp kizsigerel. Amikor siettetném vagy pont fordítva, hagynám, hogy cammogjon, kajánul a képembe vigyorog, és juszt is az ellenkezőjét teszi. Ahogy most is.
Zolnai Ildikó írása.
Elmúlt hajnali kettő. Fejemben cikáznak a gondolatok, s engedem, hogy ez a szemfényvesztő, mintha egy csónakban ülnék, ringasson. Előre, hátra.
Hol a múltba révedek, hol a jövőbe kalandozok, csak a jelenben ne kelljen lennem, mert abba beleőrülök.
Fekszem az ágyban, a nyirokmirigyeim feldagadva, mindenem lüktet, s az idő megint manipulál. Már nem is emlékszem, mióta vagyok ugyanabban a pózban, ebben a kiszolgáltatott helyzetben. Elzsibbadtam. Mozdulni szeretnék. Percek óta, évek óta, évtizedek óta, de nem megy. Most épp a hónapok óta begyulladt gerincem, csípőm, térdem és az egész bal lábam elviselhetetlen fájdalma miatt. Változtatni kéne.
A testhelyzetemen, az önértékelésemen, a szemléletemen, a berögzült napi rutinon, az egész életemen.
Már régóta változtatni kéne, de mindig van, ami fontosabb. A férjem karrierje, családtagok ápolása, a gyerekem jövője, a ház felújítása, hivatalos ügyek intézése, munkahelyi feladatok, a szürke hétköznapok problémái… Feladatok, melyeket el kell végezni, s én valami belső hang hatására mindig úgy éreztem, ezek az én restanciáim. Egyszerűen természetes volt, hogy nekem kell megváltani a világot. Mások helyett is. S ha nem lehet, legalább törekedni kell rá.
Nem bírom tovább. Felülök az ágy szélére, és úgy kenem magamra a reklámokban látott, megváltást ígérő krémet, mint más a naptejet. Várok. Várom a hatást. Várok valami csodát, a pillanatot, amikor nem érzek több fájdalmat, sem testben, sem lélekben.
Várom a pillanatot, hogy valóra váltsam az álmaimat, hogy ne mások életét éljem, hanem a sajátomat. Várom, hogy alkossak, teremtsek. Ne másoknak, hanem magamnak, másokért.
Várok. Percek óta, évek óta, évtizedek óta. Ez a várakozás egy masszává formálódik, eltűnnek a határok, s a percek, a napok, az évek egymásba érve a végtelenbe folynak, egy bűvészmutatvány eszközeivé válnak. Így lesz évtizedekből néhány pillanat és egy percből örökkévalóság. Elmúltam ötven, az idő meg csak röhög. Úgy érzi, nyerésre áll, de nem tudja, hogy már átlátok a trükkjein, már nem versenyzek vele.
Lassan hatni kezd a krém. Az éles fájdalom egy zsigerekig ható, mély kínná tompul.
Bámulom az órát, elmúlt négy. Aludnom kéne, de csak kattog az agyam. Mintha egy filmet néznék, felsejlenek az elmúlt négy év kemény csatái. Infarktus, covid… Pokoli fájdalom, kiszolgáltatottság, megaláztatások, életre szóló tapasztalások. Hihetetlen, hogy ebben a horrorban én vagyok a főszereplő. S a film csak pereg és pereg… Ájulás, orrcsonttörés, zúzódások. Majd megint covid. Post covid, ételintolerancia, fájdalmas vizsgálatok, brutális diéta, epehólyagműtét. Majd ismét infarktus. Mint egy végtelenített történet… Durva gyógyszermellékhatások, félrediagnosztizált leletek, kórtermek, műtétek, szenvedés… A sajátom és másoké.
Hol a saját haláltusámat vívom, hol másokét hallgatom.
Emberség és embertelenség, segítségnyújtás vagy annak hiánya. Remény a reménytelenségben. Tükör, mely lélekig lemeztelenített önmagam mutatja, eddigi életem tévedéseivel, elkövetett hibáival. Mérleg, melyen patikai pontossággal megmérettetett a házasságom, a baráti köröm, az emberi kapcsolataim, ismerősök és ismeretlenek lelkiismerete, szeretet és hit.
Végre sikerül megmozdulnom, s testem minden apró sejtjében érzem, hogy újra van benne vérkeringés. A film megszakad, s az idő lágyan ringó csónakja most végre előrelendül. Új film kezdődik. Ezúttal egy kalandfilmet nézek, melynek nemcsak főszereplője, de forgatókönyvírója és rendezője is vagyok. Kimerülten lebegek az álom és ébrenlét határán. Lassan ismét véget ér egy átvirrasztott éjszaka. A fájdalom és a hajnali derengés homálya kezd összemosódni, miközben a film kockái egyre jobban kikristályosodnak. Látom, ahogy a bennem lévő mérhetetlen tudásszomj és a régóta háttérbe szorult kreativitás utat tör magának.
Muszáj, hogy kép és szöveg formájában a felszínre jöjjön mindaz, ami már hosszú ideje valahol mélyen bent rekedt, különben szétfeszít. Vágyom a sikerélményre. Nem a lányoméra, nem a férjemére, hanem a saját sikereimre.
Vágyom az alkotás örömére. Annyi mindent szeretnék még csinálni…
Nyelveket tanulni, irodalommal, történelemmel, művészetekkel, néprajzzal foglalkozni… Cikkeket, novellákat, verseket, regényeket írni, melyeket talán csak pár ember olvas majd, nekem mégis fontos, mert feltölt és örömöt ad. A sok szörnyűség után kimondhatatlanul vágyom a szépre. Szeretnék megtanulni képeket, szövegeket, magazinokat editálni. Szeretném az élet minden pillanatát megélni. Pereg a film, gondolatban írom a listát, mi mindennel vagyok még adós magamnak. Ideje behajtanom a tartozásom.
Aztán már csak lágyan ringat a csónak, s az arcomon egy mosoly suhan át. A révésznek küldöm.
A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.
nyitókép: Adobe Stock
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
