A szívkő

Étcsokoládé színű haja tűnik fel először, csillogva lobog a langyos szélben, mint egy samponreklám, ahogy határozottan felém közelít a kórház udvarán. A pizsamás-papucsos betegek között ő az egyetlen, aki farmert és pólót visel, kis övtáskával az oldalán. Ahogy mellém ér, azonnal köszön és elnézést, meg kétszáz forintot kér kávéra az automatából, mert innen nem lehet kimenni, mondja. Ahogy beszél, arcán az apró virágszirmokat sejtető égésnyomok különleges táncot járnak. Várakozó, tiszta tekintetét nem veszi le rólam, és amíg a táskámban kotorászom, megkérdezi, kihez jöttem? Édesanyámhoz, felelem, és átadom neki az aprót, amit háromszor is megköszön és hozzáteszi, ő már nem először van itt, de ne higgyem, hogy bolond.

A megfigyelőbe két zsilipen keresztül tudok bemenni, csengetnem kell. Édesanya ki van kötve az ágyhoz, maga elé néz. Amikor fölé hajolok és megsimogatom az arcát, azt kérdezi, mikor jön a mutter? Anyu, a mutter nem tud jönni, más dolga van, én jöttem, felelem. Nem akarom megzavarni összegubancolódott gondolatait azzal, ha megmondom, az anyja negyven éve meghalt.

Édesanya pár hete került ide, egyik-napról a másikra kezdett hallucinálni, a pszichiáter szerint kilencven éves korban ez már nem ritka, az idősek kevés folyadékot isznak, és a kognitív funkciók hanyatlása elkerülhetetlen.

Kevert, szubkortikális és kortikális vaszkuláris demencia. Apróra vágott, édes mandarinnal etetem majd megfésülöm. Mozdulatlanul tűri, a fénypászmákat nézi a szemközti falon vagy talán az emlékei között barangol. Azért van kikötve, magyaráz a nővér, nehogy elmászkáljon, de a gyógyszerek majd hatnak, és lekerül csuklójáról a bőrszíj. Simítok itt-ott az ágynemű gyűrődésein, holnap is jövök anyuci, nagyon szeretlek, suttogom a fülébe, és megpuszilom.

Köszönök még az ajtóból, de nem fordul felém.

Csengetek a zsilipajtó előtt. Nem kellett volna kifesteni a szemem, ömlik belőle a könny.

A bejárattal szemben, a járdaszegélyen ül a lány, egyik kezében szürke műanyagpohár, másikban cigi. Ahogy kifelé jövet meglát, azonnal felugrik, hogy van édesanyád, kérdezi. Nem fáj semmije, csak visszament kicsit a múltba, felelem. Imádkozni fogok érte minden nap, én azt nagyon tudok, ja, és Ancsi vagyok.

A nyárelő ragyogásában egykedvű arcok sütkéreznek a pszichiátria épülete előtti kertben, nyitott köntösök, tarka pizsamák promenádja, szinte mindegyik füstkarikákat ereget, mintha a cigarettázás rituáléja az egyetlen kelléke lenne a normális élethez való tartozásnak.

Ha nem tudnám, hogy hol vagyok, azt hinném a francia Riviéra egyik strandjára tévedtem a századfordulón. Nem látom Ancsit, megyek egyenesen a földszinti megfigyelőbe. Szia anyuci! köszönök vidáman, odapattanok az ágyhoz, de nyitott szeme most sem keresi az enyémet. Arcát és kezét megtörlöm illatos nedves kendővel, lesimítom a takarót, és feljebb húzom feje alatt a párnát. Áfonyás, tört kekszes joghurtot hoztam, nem bolti, otthon kevertem össze. Lassan forgatja a szájában a kiskanálnyi élményt.

– Jól vagy anyucikám? – kérdezem gépiesen, majd belefogok mesélni, mi, hogy vagyunk, hogyan is lehetnénk. Váratlanul megszólal, indulatosan hadarni kezd, megtudom, hogy az a hülye a kaptafagyárban udvarolni akart neki, de ő persze ellenállt. Valaki ki akarta lakoltatni őket a muterral és a hét gyerekkel, de a muter nem engedte, pedig nagyon szegényes volt ott minden, a fiúk a földön aludtak.

Benéz egy nővér, kérdezem, mikor tudnék a kezelőorvossal beszélni? Aggaszt, hogy anyu még nem tiszta.

Nagyjából negyven percet vagyok itt, sok vagy kevés, nem tudom. Ancsika a kocsinál ér utol, liheg, azonnal anyu felől érdeklődik. LOVE YOUR LIFE feliratot olvasok fáradt rózsaszín pólóján, farmer nadrágja tiszta, lábán fűzős vászoncipő. Reflex szerűén belenyúlok a táskámba, mire megszólal, nem kell ám pénz, nem azért jött. Én azért adok, nekem jobb így, és egy kávé mindig jól jön, felelem.  

– Anyukád? – kérdezi újra, és kifújja a füstöt. Ahogy volt, de te miért vagy itt? Felcsillan a szeme, nagyot szív a cigiből, elmeséljem, érdekel? De, csak ha érdekel!

Leülök mellé a padra, hosszan, mélyet sóhajtva, mintha erőt akarna meríteni, elkezdi.

Szekszárdon születtem, a három bátyám után, anyám nagyon szeretett, azt hiszem, de mindig aludt, és a bátyáim mondták, hogy azért, mert ivott. Apámat ritkán láttam, börtönben volt, ha meg otthon, akkor együtt ittak. Nagyanyám átjött sokszor, valamit főzött, és mielőtt elment, leköpte anyámat. Öt éves voltam, amikor  nevelőszülőkhöz kerültem, szerettek, éreztem, és volt tiszta ruhám, szép ágyam, játékaim, de úgy tíz éves koromtól megrosszultam, loptam tőlük, hazudtam is.

– Miért? – kérdezem. Nem tudom, feleli és vállig érő haját féloldalon a füle mögé simítja. Szép ez lány, ezt gondolom.

Cigi után kotorász, végül nem gyújt rá.

– Nem ők tehettek róla, próbáltak segíteni, de én nem bírtam magammal és akkor otthonba adtak. Tizenhat voltam, amikor egy másik lánnyal megszöktünk, azt ígérte, a barátai majd befogadnak minket, így is lett. Egy szépen berendezett házban laktunk, és hoztak ruhákat, volt étel, cigi, és azt mondták, ha elkezdünk dolgozni, nagyon sok pénzünk lesz.

Két évig tartottak fogva minket, szexmunkások voltunk, három kutya őrizte a házat, innen nem lehetett megszökni. Kaptunk kábítószert, hogy bírjuk, és lehet, hogy ezért jött ki egyszer a rendőrség, nagy balhé volt, így lett vége.

Pszichiátriára kerültem, és amikor kiengedtek, felmásztam a felállványozott Szent Mihály templomra, onnan akartram leugrani, de leszedtek, kórházban ébredtem. Kértem a barátnőmet hozzon be öngyújtót, egy éjjel, amikor már mindenki aludt, a lángot odaszorítottam a karomhoz. A géz, amivel a sebeimet bekötözték gyorsan égett, amikor elérte az arcomat, sikítottam.

Nem tudok meghalni, de most már nem is akarok. Isten talán azt akarja, hogy éljek,  akkor én nem akarhatok nem élni. Na, de Te is mondjál valamit magadról, kéri, és rágyújt.

 – Neked a szemedből látszik, hogy szép a lelked – szólal meg újra, és mosolyog. Én ezt már látom az embereken. A te szemedből is látszik, mondom neki. Övtáskájába nyúl, kivesz valamit, és nyitott tenyerét felém nyújtja, egy diónyi, szürkés-fehér kavics, tökéletes szív alakja van. Ezt még régen találtam, eddig nálam volt, azt gondoltam vigyáz rám, lehet vigyázott is. Most neked adom. Úgy hívom, „szívkő”, de te bárhogy nevezheted, most már a tiéd. Én még pár napig itt vagyok, azután kimegyek, és nem csinálok semmi hülyeséget, most már élni akarok, igazán élni.

Két nappal később anyu már mosolyog, amint az ajtóban meglát. Mohón eszi a gyümölcsjoghurtot, amit uzsonnára kapott. Végigcsinálom a megszokott rutint, törlés, fésülés, krémezés, felszeletelek egy banánt. Búcsúzáskor az éjjeliszekrényre teszem az Ancsitól kapott szívkövet. Megpuszilom és intek. Ő még utánam szól:

– Tündike ne aggódj, nem fogok meghalni, miért halnék meg?

A tűző nap már szúrja  a hátamat, pizsamás alakok fekszenek a füvön, a padon ülőkről  lekerült a köntös. Távolabb meglátom Ancsit, talán egy betegtársával beszélget. Lassítok a kocsival mellette, a lehúzott ablakon át köszönök.

– Hogy van anyukád kérdezi, most már jól, felelem. Imádkoztam érte minden nap, elhiszed? Mosolyog, és  fiatal arcán a virágszirmokhoz hasonlító égésnyomok különleges táncot járnak.

nyitókép: Adobe stock

Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?