Soós Viktória másfél éve költözött ki családjával Spanyolországba. Az újrakezdés mindannyiuk mindennapjaivá vált. Jegyzet az újrakezdésről, az új identitásról, a kettősségről.
Soós Viktória írása.
– Anya, nézd, múltkor itt láttunk caballokat a mezőn! – mutat ki a busz ablakán a nagyobbik – ott legelésztek!
Hujjujj, gondoltam magamban, kezd kétnyelvű lenni a gyerek!
Ha a magyart és az általános iskolai orosztanulást nem számítjuk, a spanyol a negyedik nyelv, amit megtanulok.
Van egy jelenség, amelyet eddig minden egyes nyelvnél megtapasztaltam: a szintugrás, amikor hirtelen összeállnak a mondatszerkezetek a fejben, és az addigi bagadozásból egy fokkal magabiztosabb megszólalás lesz.
Az alapvető hétköznapi szituációkban már nem keresem a szavakat, sőt, néha már humorizálok is és zokon veszem, ha a másik angolul próbálkozik. A gyerekeknél is látom az ugrást: a kisebbik, aki eddig elfordította félelmében a fejét ha hozzászóltak, most maga kezdeményez beszélgetést, és bár helytelen ragozással, de egész mondatokban beszél.
A spanyol nyelv észrevétlenül kúszott bele a hétköznapjainkba, gyökeret eresztve magyar mondatainkban: néha a fenti példához hasonlóan egy-egy szó, máskor teljes félmondatok ékelődnek bele a beszélgetéseinkbe, a gyerekek egymáshoz is sokszor spanyolul szólnak.
Én kissé borzongva hallgatom mindezt: mostantól ez lesz a normális? Ezt akartuk, nem? Persze kapaszkodunk a magyar nyelvbe, vannak otthonról hozott mesekönyvek és képregények is, de a föld forgási sebességét, vagy az állattani kategóriákat, matematikai kifejezéseket és ezer más iskolai dolgot nem fogják megtanulni az anyanyelvükön.
De kell-e tudni egyáltalán?
Leltározunk, szortírozunk mióta kijöttünk: mit kell megtartanunk otthonról és mit kell kihajítanunk? Kell-e beszélnünk és ha igen, mennyit, mondjuk Kossuth Lajosról? Kell-e olvasnunk együtt Mikszáth-novellákat vagy Tóth Kriszta-verseket? Vagy tudniuk kell-e a fejből a magyar hegységeket? Provokatív kérdések, melyekre sorra szisszenne fel volt pedagógus anyám.
Érdekes kísérlet a haza lomtalanítása, amit – mint bármilyen lomtalanítást – csak kellő érzelmi távolságból lehet végigvinni: távolról vizsgálgatjuk az anyaországot: mit tartsunk meg, minek nincs már haszna, mit ajándékozzunk el belőle és miből kellene új?
Mi adja át a helyét a spanyol kultúrának, hol maradjunk mégis magyarabbnak? Naponta újragyúrjuk-formázzuk magunkat is: messze még a vége és már sosem leszünk ugyanazok.
Soós Viktória írásait itt találjátok.
Nyitókép: Firefly, Adobe AI
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
