Játszom egy régi gondolattal. Elég komoly gyermek voltam, néha megleptem a felnőtteket fura kérdéseimmel. Mostanában egyre gyakrabban jut eszembe, hogy amikor még kicsi voltam, arról fantáziáltam: Talán ez a valóság amiben élünk nincs is, csak álmodom.
Aranbor írása.
Olykor-olykor visszakacsint ez az érzés. Van amikor azért, mert valóban szeretnék észrevétlen maradni, elbújni az élet színpadán levő függöny ráncai közé. Máskor pedig csak úgy rám tör a szomorúság, hogy nem vagyok senkinek sem fontos. Szinte kívülről látom ezt a nevetséges lényt, aki vagyok.
Ha egyszerre én lehetnék, egy sokkal nagyobb hatalom, meddig tudnék szórakozni magamon? Vajon megszánnám-e saját lényem és a hüvelykujjam egyetlen határozott mozdulatával elnyomnám-e figurám? Vagy haragudnék a hiábavalóságomért és cipőm orrával undorodva passzolnám odább lényemet. Esetleg észre sem venném a színes forgatagban azt a kis magányos kesergőt?
Hosszas betegeskedés miatt lettem szinte kirekesztett. A régi munkatársak elfeledtek.
A rokonaim számára, akiknek korábban mindig én segítettem, nyűg lettem. A barátokkal nem tudtam együtt fejlődni és bulizni, így lassan elszivárogtak mellőlem.
Újra játszom egy régi gondolattal, csak kicsit másként, mint évtizedekkel ezelőtt. Videójáték szereplő vagyok egy csapatjátékban. Gazdám olyan golyófogó félének használ a katonái előtt. Szinte észrevétlen árnyalakomnak köszönhetően minden csatát túlélek, sérülések érnek ugyan, de mindig talpra állok és kezdik velem elölről a játékot.
Menetelek a sor elején, az ellenség túlnéz rajtam, mert kicsi vagyok és szürke, alig látható. Inkább hátulról érnek sérülések, mert a mögöttem jövők sem vesznek rólam tudomást törtetés közben. Szerencsés vagyok, ha földre kerülök, átlépnek rajtam, legfeljebb a szemüvegem után tapogató kezemre taposnak rá néha. Összekuporodva hallgatom a távolodó léptek zaját, lám a saját csapatom túljutott rajtam, az ellenségnek már érdektelen vagyok.
A játékot játszó tízéves jön a sepregetővel, egerének egyetlen mozdulatával összekotor minket egy konténerbe.
Van itt mellettem, törött dobverőtől kezdve, megrepedt bukósisakig, sok furcsaság. Raktárba kerülünk és folytatódik a játék, árverezők jönnek, licitálnak rám is. Poros ruhám az izzadságtól rám tapadva, de sovány testem így is alig látszik benne. Hallom az új gazdám sutyorgását társa felé:
– Munkára nem igazán lehet alkalmas, ahhoz túl gyengének látszik, hunyorgó szeme sem árulkodik túl nagy észről, vagy ügyességről. De nézd csak, a szakadt ruhája nyakkivágásból egy antik ékszer kandikál ki! – Oké – mondja a másik. – Majd levesszük róla, őt meg kidobjuk valami lakatlan helyen.
– Na szép kilátás! Végre kikerülök a szemét közül, és az egyetlen érték, amit felfedeznek rajtam, az a Dédmamámtól örökölt nyakláncom. Dühös lettem.
– Kérem én még élek, vegyék tudomásul, igenis képes vagyok sok hasznos dologra! Lehet, ha nincs rajtam az a lánc, észre sem vettek volna? Amennyiben azt is elveszik tőlem, akkor már teljesen láthatatlan leszek?
Hirtelen ismeretlen helyen találtam magam. Egy másik játékosé lettem, egy új játékban. Elnyert egy tinédzser lányka. Az első dolga volt kinyitni a virtuális kincsesládáját, egyszerűen beledobott a sok arany és drágakő közé úgy ahogy voltam. Fura… meg sem ütöttem magam, és milyen kényelmesen elférek egy zafír és egy rubinköves gyűrű között. Mielőtt rám zárta a ládika tetejét még hallottam, ahogy a mikrofonba mondja játékostársának.
– Jó üzlet volt az aukción konténert venni, a sok lim-lom között volt egy igazi kincs, valami szürke bábu nyakában. Az értéktelen szürkeséget kitöröltem, és a csodás antik ékszer sok-sok millióval növelte a kincsesládám értékét. Érdekes volt, a törlés pillanatában mintha élne, villant egyet tágra nyílt kék szeme, és elhaló sikolyt véltem hallani, holott akkor még nem is volt bekapcsolva a hangszóróm. Lehet kicsit túlfáradtam a sok játéktól, és már hallucinálok, jobb ha elköszönök mára, hiszen a lényeg az, hogy megnyertem ezt a fordulót, holnap majd folytatjuk.
Lassan megértettem, számomra véget ért a játék.
Még hallottam a ládika zárjának kattanását.
Már értettem, miért férek el ilyen kicsi helyen, és miért nem fáj semmi. Lelkemben mosolyogtam, hiszen utoljára még értékes és fontos voltam valaki számára.
Lassan leáll a számítógép és már nincs időm sóhajtozni…
Léteztem én egyáltalán?
A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.
nyitókép: Adobe stock
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Kérlek támogasd munkánkat, hogy továbbra is írhassunk neked. Leszel az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
