Anya, nem kacsa?

Szétrobbanok. Teljes menetfelszerelés, szakad rólam a víz, a pulzusom az egekben. Nem vettem észre eddig, de még a kezem is ökölbe szorult. Te jó ég! Egy tized másodperc választ el attól, hogy kitörjön belőlem minden. Nem szabad! Nem akarok kiabálni a gyerekeimmel! Én nem akarok „olyan” anya lenni!

Valentin-Gyurics Nikoletta írása.

Oké, ez normális; üss vagy fuss, kardfogú tigris, meg miket is szoktam mondani a szülőknek, akik hozzám jönnek… Mély levegő orron át beszív, kifúj. 

Hú, már eggyel is jobb egy kicsit, de ismétlek még kettőt. Most semmi cifra praktika nem jut eszembe, pont elég visszarángatni magam a földre. Végig futtatom, hogy jutottunk idáig.

Legalább huszonnyolcszor ébredtünk éjjel. Alig hallottam meg az óracsörgést, amit úgy állítottam be, hogy legyen húsz percem egyedül. Ne sírjon, ne szóljon, ne érjen hozzám senki. Csak egy kicsit ne!

Persze, hogy a nagy sírva kelt, mert rosszat álmodott. Még ki sem másztam a kicsi mellől, már ébredt is. Nem értem. Mágnes van bennük, vagy mi?!

Oké, csak lélegezz! Ha semmi másra nem lett volna jó életem első terápiája, csak arra, hogy bennem ragadjon ez a mondat, már akkor is megérte volna. Persze nem csak erre volt jó, de ez most mindegy.

Így keltünk, és most itt állok az ajtóban, a vázolt idegállapotban. Mi is van most? Hol vagyok? Elfáradtam. Kegyetlenül. Néha komolyan nem tudom, hogy csinálom végig a napokat… Biztató, hogy eddig mindenki túlélte. De vajon van arra garancia, hogy ez később is így marad?

A „nagy”, aki már két hónapja kiscsoportos réges-régen lenyugodott, pedig majdnem az egész reggelt átveszekedtem vele. Hogy lehet ilyen szuper gyerekem? És hogy lehet, hogy már megint elrontottam?! Lehet, hogy csak egy gyerekre vagyok hitelesítve? Mindegyikünk életét tönkreteszem. Én. A férjemnek elég lett volna egy is…

Már megint elkalandoztam. Nem vagyok szörnyeteg. Csak fáradt. De a kicsi már rajtam, kendőben. Végre nem sír.

Tíz perce el kellett volna indulnunk az óvodába. A nagy majdnem útrakész, már csak a bakancs hiányzik. Veszi is becsülettel. Imádom, hogy ennyire ügyes és önálló nagyfiú a maga komoly három évével. 

-Anya, nem kacsa? – kérdezi.

Oda sem nézek, és már rá is vágom: 

-Nem, jó lesz, induljunk!

-De anya, nagggyon szorít! Kicsi rám. 

Hát ezt aztán nem hiszem el, mit talál még ki, hogy húzza az időt?! Nagy levegő. Persze értem én, hogy most nagyon nehéz neki. Egy hónappal ezelőttig egyedül volt, most meg itt a kistesó, akit várt ugyan, de mégis furcsa, hogy itt van. Igazán játszani sem lehet vele, meg hangos is, meg egyébként is olyan furcsa minden.

Tizedmásodperc alatt végigfuttatom a gondolatmenetemet, kifelé már csak ennyi hallatszik:

-Kinőtted? Tegnap még jó volt, ugye? 

-Igen, de akkorát aludtam éjjel, hogy nagyon nagyot nőtt a lábam, és most kicsi lett. Tényleg nagyon szorít. Fáj benne a lábam.

Persze szegény csak velem akar lenni. Én itthon vagyok, a kistesót dédelgetem, neki meg oviba kell menni. Ezt azért nem kezdem el neki magyarázni. Háromévesen még nem kell értenie. Tudom, hogy minden érzése jogos. Megértem, hogy figyelemre vágyik. Elvégre az a munkám, hogy megtanítsam a szülőknek megérteni a saját gyerekük viselkedését, és azt, hogyan reagáljanak rájuk. Szóval csak ennyit mondok:

-Elhiszem. Kibírod ma benne? Délután veszünk másikat.

Persze rábólint. Kezd elpárologni a dühöm.  Megkérdezem, mivel jön oviba. Biciklivel. Szuper. Kapott választási lehetőséget, érezheti, hogy számít, amit gondol. Ügyes vagyok, büszke vagyok magunkra.

Már az udvaron vagyunk, bár még mindig nem az igazi a tempó. Persze, inkább maradna itthon anyával. Lehetőleg a tesó nélkül…

Hogy legyen egy kis motiváció, megkérdezem:

-Na, ki ér oda előbb a biciklidhez?

És már szalad is. Hatalmasakat ugrál, és egy „nézd anya, én már ilyet is tudok” felkiáltással nézi, hogy vajon eléggé figyelek-e rá.

Eléggé figyelek, hangosan meg is dicsérem. 

A kicsi alszik, én megnyugodva konstatálom, hogy nagyon jól visszafordítottam a helyzetet, ráadásul jó eséllyel a lemaradásunkat is ledolgozzuk útközben. Mindenkinek jár a vállveregetés.

Át az úton a járdára, mehet az utca végéig, ott meg kell várnia, míg a picivel utol nem érjük. Szépen figyel, a megbeszélt helyen megáll. 

-Anya, nagyon fáj a lábam a bakancsban. Szerinted kibírom délutánig?

Lenézek. És akkor… 

Tejóég! Az a rohadt bakancs! Persze, fordítva van a lábán. Szerencsétlen gyerek, meg az ő hülye lélekgyurmász anyukája. 

-Kicsim, álljunk meg egy pillanatra! Mégis kacsa a bakancsod. Ne haragudj!

Gyors bakancscsere és már mehetünk is. 

-Anya, mégsem nőttem ki, de jó! Köszi, hogy segítettél. 

Sétálok hazafelé, potyognak a könnyeim. Hívom a férjem, elsőre felveszi. Sírva mesélem el, hogy mennyire rossz anya vagyok, és tönkreteszem a gyerekek, és az ő életét is. És erre ő csak annyit mond, hogy szeret és siet haza, hogy tudjak pihenni. Szuper férj, szuper gyerekek, idegbeteg feleség és anya… „Csodás.”

Férj tényleg siet. Én tényleg pihenek. 

Mégse vagyok rossz anya, csak fáradt. Nem kell egyedül végigcsinálnom.

A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.

nyitókép: Freepik