Ember tervez

Szorongatom a párom kezét. A váróterem fénye természetellenes, idegen. Idefelé az első tavaszi napsütésben sétálunk, ráérősen, hagyjuk, hogy a város erősödő nyüzsgése helyett a természet hangjai töltsenek be.

B. Hargitai Margaréta írása.

Mindenütt éledezik a világ. Ikerbabakocsit tol egy anyuka, szegény, nem lehet könnyű kettővel, nárciszok bújnak ki a földből kettesével, hármasával, egy másfél év körüli kisfiú lendül előre műanyag motoron, anyja figyelme tartja pórázon. Mindenütt anyukák, kismamák. Ahogy közeledünk, egyre több.

Senkinek sem meséltük még el a titkot, az szerencsétlenséget hoz. Még a szüleinknek sem. Egy sejtés csupán, ami talán hamarosan bizonyossággá válik. 

Még egy ikres babakocsi. Közös sóhaj: azért jó, hogy mi csak egyet várunk. És nem baj, ha fiú, az sem, ha lány, csak legyen egészséges. Erre a ritmusra lépünk, erre dobban a szívünk, és erre a ritmusra irányítanak a rendelőintézet ultrahangjára.

Szétoszlik a természet lüktető erejének megnyugtató hangulata, a váróterem vibráló neoncsövei más ritmusra hangolnak, kétségek csúsznak a fohászok helyébe, a teremben ülők feszültsége ránk ragad. Párom próbálja kivonni magát ez alól, kedves hétköznapi témákat dob be, de ahogy az ultrahangos kezelő befalja és kiköpi sorstársainkat, egyre halkabb és tétovább, végül ő is megadja magát, már szótlanul ül, csak a kezemet fogja rendületlenül, azóta sem ereszti el soha. 

Végre az én nevemet mondják, igen, apuka is bejöhet, nem tudom, hogy amit a nővérke arcán látok, a meg nem érintettség-e vagy a türelmetlenség, mi viszont akkora alázattal járulunk oda, mint az oltár elé szentségfölvételre.

Egy zöld függöny mögött levetkőzök, megszabadulok minden fölösleges ruhától, fölfekszem a vizsgálóasztalra. Hideg a zselé. Különös surrogó hangot ad a gép, a monitoron szürke-fehérben látszódik egy félkörív. A doktornő keresgél, végre felvillan egy fehér kis köröcske, koponyaszerű.

Megszorítom a férjem kezét. Nem volt véletlen hát a menzesz elmaradása, a feszülő mell. Tényleg itt van.

A baba ficereg, ugrál, élvezi a teret, a mozgás örömét, vagy csak zavarja az ultrahang, bár ekkor még abban sem vagyok biztos, hogy ilyenkor már van fülecskéje. Rémesen keveset tudok a babákról, rettenek meg.

Kiugrik a képből, de a doktornőnek adatok kellenek, koponyaméret, lábszárcsont, hát kutat utána. Ismét elkapja, látjuk a monitoron, fotót készít, hogy mérni tudjon. Ő adatokat gyűjt, miközben mi szülővé válunk. Majd diktál: Az A baba…, a B baba… Nem igazán értjük, ez mit jelent. Kérdezünk hát. Mi ez az A? Mi ez a B?

Ikreket várnak. Nem is tudták?

Nem. Honnan tudtuk volna? Megmutatja a két különböző felvételt. Nem sejtettük, hogy ez nem egy baba két képe. Ő rögtön igazolja is, ügyesen egy sugárba vonja a hasamban lévő két picikét. Férjemmel egymásra nézünk, hát mégiscsak!, mekkora játéka ez a gondviselésnek, és kibukik belőlünk a nevetés, csurog a könny a szemünkből, vigyorogva törlöm a hasamról a zselét a papírtörlővel a függöny mögött, széles mosollyal az arcomon öltözök és könnyezem, a személyzet elhűlve nézi e szokatlan reakciót, jól felborítottuk a napi rutinjukat, mondjuk ők is ezzel a hírrel a mi nyugisra tervezett életünket, és szemünket törölgetve lépünk ki a vizsgáló ajtaján. Távoli ismerős aggódva néz utánunk, pár hét múlva hallom vissza, hogy úgy sejtették, rettenetes baj van. 

És persze, hogy nincs baj, és persze, hogy egészségesek, imádnivalóak, és persze, hogy egy fiú és egy lány. És persze, hogy ikrek mellett minden az élet, csak nem nyugis.

8 év múlva már egyedül is el merek menni egy az előbbihez egészen hasonló ultrahangra, de az érzés ugyanaz. Később majd megeresztek egy telefont a férjemnek, úgy kaptam időpontot, hogy ő nem tudott jönni, de türelmetlenül várja a hívást.

A főorvos félve kérdezi: mi lenne, ha azt mondanám, hogy megint ikrek? Mi lenne? Titkon ezért imádkoztam.

Azt a bizonyos telefonhívást viszont így kezdem, mikor a kedves két csörgés után felkapja: Ülsz?

A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.

nyitókép: Freepik