Nem értem a nőket

Komolyan mondom, nem értem a nőket.  Pedig napjaim nagy részét nők között töltöm, mégse mondhatom el magamról, hogy sikerült megfejtenem őket. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért képtelenek felfogni, hogyha mi férfiak azt mondjuk valamire, hogy nem, akkor az azt is jelenti, hogy nem. Nem azt, hogy talán, még meggondolom magam, nem azt, hogy majd máskor, csak előbb megnézem, mi van a tévében, nem azt, hogy igen, csak azért mondok nemet, mert szeretlek szívatni. 

Istók Anna írása.

Nem. 

Nálunk a nem az nem, az igen pedig igen.

De ezt meg ők nem értik.

Vegyük például egy átlagos napomat. Reggel hétkor kitámolygok kómás fejjel az ágyból, bebotorkálok a nappaliba és keményen bootolok a tévé előtt, hogy működőképessé tegyem magam aznapra, mire a nő – akivel élek, és akit jelen pillanatban úgy érzem, hogy feleségül fogok majd venni – rögtön letámad, hogy mit kérsz szívem reggelire.

Mondom: semmit. Na, erre ő kipakol elém kenyeret, felvágottat, sajtot, zöldséget, egy joghurtot (müzlivel, mert egészségesen élünk persze), gyümölcslevet, és ha van ideje, rántottát főz. Komolyan mondom, nem értem.

Egyszer kipróbáltam, hogy átveszem az ő technikáját és random elkezdtem felcserélgetni a három választ, ahogy ő szokta. Nemet mondtam igen helyett, a talán az nem lett, és az igen az igen is meg nem is. Először meghökkent, nevetett. Mikor látta, hogy nem viccelek, akkor ideges lett. A végén úgy üvöltött már, hogy jobbnak láttam felhagyni a kísérletezgetéssel és néhány csókkal kiengeszteltem. 

Szóval miután megreggelizek és beérek a munkahelyemre, ott is csupa nő vár: a főnök, meg a helyettese is az. Ez egy ilyen munkahely, amit nem én választottam, ez jutott, mert a nő, akivel élek, és akit jelen pillanatban úgy érzem, hogy feleségül fogok majd venni, azt mondta, az elsődleges szempont, hogy közel legyen a lakásunkhoz, hamar hazaérjek és több időt tölthessek el a családdal.

Hálisten a kollégák között akad férfi, így kibírható a nap, bár egyvalamit nem sikerült megfejtenünk együttes erővel sem: hogyan bírnak a nők ennyi lényegtelen dolgot a fejükben tartani?

Például, hogy kin mikor milyen ruha volt. Vagy kinek mikor van a névnapja, szülinapja. Mert azt természetesen meg is kell ünnepelni: tortával, ajándékkal, énekléssel, ahogy dukál. Dolgozni meg már nincs is idő. És persze megsértődnek, ha mi férfiak nem akarunk ezeken részt venni. 

Észben tartják mindenkinek a családi állapotát, ki kivel él és hogyan, ki vált el, kinek a gyereke sérült a traumában, kivel kell óvatosan bánni, kinek nem szabad kétértelmű célzásokat tenni. Lelkiznek egész nap, mi meg csendben forgatjuk a szemünket.

Vagy ott van a munkaidő vége. A főnök képes még a megkezdett mondatot is félbehagyni, mert 4 óra van és szaladni kell a gyerekért.

Kész röhej, ha mi belemelegedünk a melóba a srácokkal, akár ránk is zárhatják az épületet. Szokott is emiatt hisztizni a nő – akivel élek, és akit jelen pillanatban úgy érzem, hogy feleségül fogok majd venni – hogy alig lehet sokszor elrángatni engem a munkahelyemről. Fogalmuk sincsen arról, hogy nekünk, férfiaknak mi a fontos. Mert miért is jobb az neki, hogyha végre otthon vagyok, és egyedül unatkozom, amíg ő elmosogat, rendet rak, vacsorát főz, és mikor végre azt hiszem, elkezd velem is foglalkozni, na akkor ledöglik a díványra egy újsággal a kezében és közli: hogy kicsim, annyira elfáradtam.

Most mi a fontos? A házimunka vagy én?

De azért feleségül fogom venni. Egyszer. 

Bár ő azt mondja, sose jön hozzám. Mert hogy ő már apunak a felesége. És majd én is találok magamnak egy olyan nőt, mint ő, aki szép és kedves és nagyon fog engem szeretni. Nem érti, hogy én nem egy másik nőt akarok feleségül venni, hanem őt. Nem érti. Én meg nem értem őt.

A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.

nyitókép: Adobe stock