A kiskamasz fiam nemrég mesélte, hogy mennek a suliban a „ki kivel van” játszmák: vannak „menők”, vannak, akiket nem szeretnek, meg akik csak igyekeznek valahová tartozni… és ott a kamaszom, aki próbál eligazodni és ellavírozni. Pontosan úgy, ahogy régen én is, és mások is csinálták.
Bertalan Sonja írása.
Miközben hallgattam próbáltam csak jó hallgatóság lenni, de szerettem volna segíteni is, így időnként mondtam valami „okosat”. Hogy ez majd elmúlik, ez csak most ilyen. Hogy a felnőttek világában már nem így működnek a dolgok.
De aztán pár nappal később végiggurultam egy utcán, ahol nagyobb cégek irodái sorakoztak egymás mellett. Kint a kapuk előtt, cigi szüneten, ott álltak a dolgozók, pont úgy, mint a suli udvaron a gyerekek. És akkor leesett. Nem múlik el. Csak átalakul.
Klikkek vannak. Voltak ilyenek a suliban, vannak most is.
Vannak a fekete ruhások, akik mindig kicsit komorabban néznek, és akikről senki sem tudja pontosan, mivel foglalkoznak, de biztos „fontos”. Ott a csinos csapat, akik mindig egy fokkal elegánsabbak, mint az alkalom, és mintha bármikor készen állnának egy fotózásra. Aztán a farmeres, kockásinges brigád, akik soha nem néznek fel, csak ha valami már tényleg lángra kapott.
És persze ott a „nem dohányzom, csak kijövök levegőzni” társaság, akik valójában a friss információért tartanak a többiekkel.
Azt hinnénk, felnőttként már túlnőttünk ezen. Hát…nem. Csak a helyszín változott: a suliudvart felváltotta a dohányzó, a menza helyett meg ott a kávégép.
Most már nem az a kérdés, ki kivel jár, hanem az, hogy kit lehet kibeszélni úgy, hogy az ne szivárogjon vissza, ki mellé érdemes beülni egy megbeszélésre, vagy kihez érdemes nem szólni, mert „nincs jó passzban”.
Lehet, hogy kinőttük a padot, de a szerepeket nem. Most már nem az számít, ki a legjobb fej, hanem ki bírja tovább anélkül, hogy kiégne.
És ez az egész senkinek sem jó. Ahelyett, hogy közösséget építenénk, kis szigeteket rajzolunk a térképre.
Amikor a suliban van egy jó osztályfőnök, egy jó pedagógus, akkor nem legyint rá a gyerekekre, hanem segít, közösséget épít. De a munkahelyen? Tényleg elvárjuk, hogy a főnök tegyen értünk?
Hogy ő legyen a felnőtt a felnőttek között?
Csinálhatnánk másként.
Lehetne úgy, hogy nem azt nézzük, ki hova tartozik, hanem mit tud adni.
Lehetne úgy, hogy nem versenyzünk, hanem meghallgatjuk egymást.
Lehetne úgy, hogy nem csak túlélünk a hét végéig, hanem tényleg együtt dolgozunk. Nem egymás ellen, hanem egymásért.
Nem tudom pontosan, hogyan kellene jól csinálni. Talán kevesebb pletykával. Talán több figyelemmel.
Amíg viszont a felnőttek világában az a fontos, hogy milyen márkájú az öltönyöd, az órád, a táskád, a cipőd és nem az, hogy ki vagy te, addig csak nagyobb gyerekek leszünk drágább játékszerekkel.
Szóval lehet, hogy soha nem nőjük ki a klikkesedést, de talán egyszer megtanuljuk újra, mit jelent tényleg tartozni valahová. Nem státuszhoz, nem csoportokhoz, hanem emberekhez.
És addig is… ha valaki kimegy levegőzni, szóljon! Viszem a kávét, meg a jó szándékot, hátha azzal is lehet kezdeni valamit.
nyitókép: Adobe stock
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
