Még szerencse, hogy a szebbik melltartómat vettem fel, és a bugyim is ápol és eltakar. Hálát adok az égnek, hogy nem a szép mosolyú, jóképű dokit választottam, inkább a szimpi doktornő mellett tettem le a voksomat. Ez így is elég ciki.
Bozár Anita írása.
Nézzük csak! Akárhogyan is szépítem, elmúltam már 20 éves. A combomon és a fenekemen itt-ott látszik némi egzotikus gyümölcs, annak is a héja. Az állandó jojóban most inkább fent jár a korong. Mit tagadás van itt kb. 6 kiló, amit bármikor odaadnék a legjobb barátnőmnek. Neeem. Ez nem gonoszság. Ő mindig olyan szuper karcsú volt, pont 6 kilóval kevesebb, mint kellene. Ketten együtt normál testalkatú csajok vagyunk. Kár, hogy ezt nem lehet átlagolni.
Szoliban jártam, éppen ma reggel, úgyhogy legalább nem vagyok halott fehér (amilyen egyébként a bőröm a szoli nélkül). Hogy is mondták a középisiben? A hipó fehér bőrű csaj. Ez voltam én. A doktornő persze elképesztően jó csaj. Pár évvel lehet nálam fiatalabb, de annyira remek formában van, hogy máris útálom. Én pedig itt állok előtte levetkőzve. Nem állom meg, hogy ne tegyem szóvá, hogy milyen szuperül néz ki. Ő pedig megdicsér, hogy milyen szép barna a bőröm. Na jó, ez volt az egyetlen labda, amit leüthetett, de legalább volt egy.
Persze nem ezért vagyok itt, de ha le kell vetkőzni, akkor nem lehet a gondolatoknak parancsolni.
Drága apukám egyszer megkérdezte tőlem, hogy mikor is dolgozom, ha egész nap a számítógép előtt ülök és megbeszélek.
Akkor az volt a válaszom, hogy a munkanap végén, amikor a számítógép előtt ülök és dokumentumokat írok, véleményezek, vagy excel táblákat tologatok. Persze nem igazán értette, számára a munka mindig a kézzel fogható feladat volt, aminek volt valamilyen fizikai nyoma. Bárcsak elmesélhetném neki, hogy meglett a számítógép előtti munkavégzésnek is a fizikai nyoma. Csak nem a világban, hanem a testemben.
Egy nagy esés miatt kamaszkorom óta megvan a nyaki gerincsérvem. Jól elvagyunk egymással, szoktunk beszélgetni is, de ezek szerint nem eleget, mert unalmában kerített magának egy társat a derekamba is.
Ez az oka, hogy most itt állok a doktornő előtt kissé megszégyenülve.
Azt mondja hajoljak le, fogjam meg a lábujjaimat. Ahogy eleget teszek a kérésének meg tudom számolni a csigolyáimat, megvannak mind a harminc valahányan és mindannyian egy-egy hangos reccsenéssel jelzik a nemtetszésüket.
– Szoktam nyújtani – kamuzom. – Csak ma maradt el valahogy.
A doktornő pedig mosolyog. Pontosan tudja, hogy a síró csigolyák nem ezt bizonyítják.
– Kell is! Nem néha, hanem rendszeresen – válaszolja.
Megkérdezi, hogy ülő munkát végzek-e, bár ezt is pontosan levette. Hogy hány órát töltötök naponta a számítógép előtt? Megint lódítok kicsit, azt mondom, hogy nyolc-tíz a napi átlag, pedig azért ez alsó hangon is tizenkettő.
És jön életem legcikibb kérdése: szoktam-e sportolni. Nos. Lássuk, hogy állok a sporttal! Eskü, minden év december 31-én megfogadom, hogy a következő évben másképpen lesz. De az az igazság, hogy a sport nem szeret engem, én pedig nem szeretem a sportot.
Van az a mondás, hogy a sportot sohasem késő elkezdeni, szóval én is ráérek még. Béna vagyok, nincs mit tenni és az ember nem szeret olyan dolgokat csinálni, amiben nem jó. Az egyik tanárom egyszer azt mondta nekem, hogy senki sem tökéletes, ha valaki okos, akkor lehet a mozgásban ügyetlen. Mondjuk szerintem nagyot tévedett, mert sok okos és sportban sikeres ember jár-kel a földön.
Tudom, hogy engem akart vigasztalni, de ezzel meg is pecsételte a sorsomat és örökre haragba kerültem minden mozgásformával. Persze állandóan próbálkozom, mint a kiskutyák, de valahogy nem találtam meg az igazán hozzam illőt.
Megkapom a diagnózist és elhangzik a fájó mondat:
– Többet kell foglalkoznia saját egészségével!
Minden egyes szó mélyen a húsomba vág. Tudom, hogy ez nagyon igaz, hiszen kivel kellene jóban lennem, ha nem saját magammal?
Gyulladáscsökkentő kúra, gyógytorna, gyógymasszázs egyelőre, de ha nem vigyázok műtét is lehet a vége. Ez még nem a világvége, csak egy jelzés jól tudom.
Újra kell gondolni a napjaimat, újra kell értkelnem a testemhez való viszonyomat! Meg kell tennem magamért!
A komoly beszélgetésnek azzal vetek véget, hogy megkérdezem a doktornőt, hogy mit gondol a futásról. Hogy miért éppen ezt kérdezem, azt magam előtt is rejtély. Az összes mozgásforma közül a futást áll a legtávolabb tőlem. Csodálom a barátaimat, ismerőseimet, akik tolják ezt a sportot, de valójában sosem értettem. Szóval lehet, hogy most sem ezt kellene elkezdeni.
A doktornő továbbra is mosolyog és annyit mond:
– Elég lesz a séta. Ha olyan az élethelyzete, szerezzen be egy kutyát és járják az erdőt együtt! Bár ezt nem írhatom fel, de ez biztosan használna.
Na ez lesz az, amire szükségem van! Hálás vagyok, hogy ennyire empatikus doktornőt találtam. Változtatok, és veszek egy kutyát! – határozom el. Ha az elsőt meg tudom tenni már jó vagyok, mert a másodihoz engedélyt kell kérnem a cicámtól.
A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.
nyitókép: Adobe stock
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
