Anya, szerintem ez egy hamisított Mikulás – mondja a kisebbik, ahogy jön befelé Krampuszával a nagyszakállú a játszóházba. A Krampusznak nincs is patája, tornacipőben van! – teszi hozzá a nagyobbik, ezzel újabb bizonyítékot szolgáltatva a tárgyalt ügyhöz. Próbálom menteni a helyzetet: Lehet, hogy a Mikulás hamisított, de a csoki, amit kaptok tőle, az nem! Erre megnyugszanak és tovább éneklik mintegy kötelességtudóan a Hull a pelyhest.
Soós Viktória írása.
Persze, valószínűleg tíz és nyolc évesen már tudják, mi a dörgés a lakásba érkező Mikulással is (ami idén tévedésből egy nappal később érkezett, mint kellett volna, de mivel itt senki sem ünnepli, ezért szerencsére észre se vették).
Ennek ellenére még csak egyszer próbáltak bennünket meggyanúsítani, amely gyanúsítást azonnal el is ütöttem azzal, hogy “hülye vagyok én szerintetek, hogy zacskó csokikat adjak nektek?!”. Ez meggyőző volt, mert tudják, anya csoki-kérdésben roppant szigorú (most a fiókom mélyébe, vagy a polcon található három mappagyűjtőbe ne nézzünk bele).
Szóval jön a Mikulás!
Az itteni magyar egyesület szervezésében méghozzá, egy zsúfolt játszóházba, szikrázó napsütésben, egy köpésnyire a kékes celofánként csillogó tengertől, itt, a Costa del Solon. Annyi magyart látunk egy rakáson, amennyit összesen nem láttunk az elmúlt egy évben.
Apukák, anyukák szépen kiöltözve, ahogy kell, gyerekek megfésülködve, szendvicsek, házi készítésű sütik és üdítők között ücsörögnek a földön, sorukat várva. A Mikulás kinyomtatott papírról olvassa fel, ki miért volt jó.
Bevillannak gyerekkorom Mikulásai, amikor apám munkahelyén, a szakmunkásképzőben ültünk a tornapadokon, vagy anyám munkahelyén, a helyi általános iskolában, nagyival együtt.
A Nagyi, aki most már anyám, itt van velünk, leghátul ül a teremben, talált magának egy másik távnagymamát, akivel együtt sóhajtoznak, hogy “te jó ég, mennyi szép gyerek és ezek már nem is jönnek vissza Magyarországra”.
Talán nem, talán igen, ki tudná ezt megmondani, mindenesetre pár, régebb óta itt élő gyerek fájón töri a magyart, főleg azok, ahol apuka más nemzetiségű, ezt hallva elhatározom, hogy nyelvi védőoltásként még aznap este, körülbelül századjára, ismét beteszem a Szomjas Trollt Varró Danitól Mácsai Pál felolvasásában.
Mi is próbálunk netwörkölni, de nem olyan könnyű, mert a többiekkel, azon túl, hogy ők is magyarok, az égvilágon semmi közös nincs.
Legtöbbjük ingatlanozik, airbnb-zik vagy vendéglátós, és az én szegénységi bizonyítványom, hogy ezzel a célcsoporttal otthon se nagyon tudok mit kezdeni, vers- és prózaíró például viszonylag kevés akad köztük. Próbálok azért kapcsolódni, elvégre a kommunikáció a munkám, így aztán a két óra alatt beszélgetek adózásról, lakáskiadási bonyodalmakról, british schoolokról, de még az áfonya áráról is (200.000 Euró per konténer!).
Biztonsági játékként végül maradunk a már tavaly megismert magyar családnál, akiket az első időkben szedtünk össze az IKEÁ-ban, illetve szerintük ők szedtek minket össze, de ezen nem vitatkozunk, a lényeg, hogy egykorú gyerekeink vannak akik jól elvannak egymással és a kisebb gyerekes időszakban már ennyi is elég egy hosszabb távú kapcsolat megalapozásához.
Ül a Mikulás, zeng az ének, fogynak a csomagok, a gyerekek cukortúladagolásban őrjöngenek a párnázott-mászókás ketrecben, a zaj és a hangulat a tetőfokára hág.
Én odakint ácsorgok, dőlöngélek egyik lábamról a másikra, nézve az órát a telefonomon. Egyszer csak odasomfordál mellém az ismerős anyuka egy pohár borral, a kezembe nyomja és azt kérdezi: te is nagyon unod már? Ránézek, elvigyorodom és csak bólintok.
Mégiscsak van bennünk valami közös.
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
