Te nem vagy normális! – hangzott édesapámtól olykor, amikor a jövő kérdése felmerült. 8 éves koromban még bátran kijelentettem, hogy színésznő szeretnék lenni. De az idő múlásával a környezetem folyamatosan úgy reagált, mint apám. Ezért többé nem beszéltem róla. Ám a hallgatással együtt a reményem és az önbizalmam is elszállt azzal kapcsolatban, hogy ez az álom számomra megvalósítható.
Kecső Andrea írása.
Mivel támogatottságom nem volt hozzá, magam is elhittem, amit mondtak. Így elkezdtem élni az „átlag emberek átlag életét”, amiről tudtam, hogy sosem lesz elég, s ami sehogyan sem okozott örömöt.
Ezért nem voltam normális! A társadalmi elvárások szerint. Vagy leginkább azok szerint, akik sosem vágytak többre, más életformára. Azért ne lennék normális, mert nem úgy képzeltem az életet, hogy melózok valahol 8 órát, aztán hazamegyek, nevelem a gyereket, kiszolgálom a családot… és másnap újra és újra ugyanez…
Pedig számos szakma akad, melyben az ember úton van, ami kiszámíthatatlan, ami mellett nem feltétlenül a házimunka lesz a prioritás. Persze ez a régi neveltetésekben nem is elfogadott. Kivéve, ha férfi az illető. A nő csak szolgálja, kövesse, nézzen el neki mindent. De ez már a 21. század, könyörgöm…
Apám erre így reagált: – Ez az élet! Mit akarsz még?
– Amennyiben az élet csak ennyi, én nem kérek belőle – dacoltam megannyiszor.
Ám ez a dac nem csupán gyermeki ábránd volt, amit idővel kinő az ember. (Pedig ezt remélték mind.) Én úgy nevelem a gyermekemet, hogy sohasem szabad félvállról venni, kinevetni, megítélni az érdeklődési körét. Támogatnunk kell, bármit is szeretne! Szüksége van rá, hogy mögötte álljunk, míg ő biztonságban bontogatja szárnyait, hogy azután odáig repülhessen, ameddig csak képes.
Ezeket a szárnyakat én felnőttként kaptam meg amikor már családom lett. Ugyanis a gyerekvállalással nem gondoltam azt, hogy az ÉN életem már nincs tovább.
– Te ne akarj már magad lenni, anya vagy, és más célod nem lehet az életben, mint, hogy a gyermekednek élj! – sulykolta belém Anyám is.
Ez természetesen így is van, mégis kellenek határok. Én sem szüntem meg létezni!
Nem gondolom, hogy ártok a gyerekemnek azzal, ha megvalósítom önmagam, és boldog Anya, Nő leszek! Persze nem a csecsemős időszakra gondolok, hanem amikor igenis eljön az ideje, hogy ne csak anya, feleség legyél, hanem merd vállalni azt, amit célul kitűztél. Ettől még nem leszel karrierista, nagyravágyó, vagy önző! „Csak” boldogabb!
Lehet, hogy néhány este nem vagy otthon, de addig értékes időt tölthet el az apjával. Arra is van szükség és igény. Nem csak Anya kell. De boldog Anya! Ráadásul a legnagyobb példát mutathatod, hogy soha nem szabad feladni. Sohasem késő azzá válni, aki lenni szeretnél. Elkezdeni vagy folytatni a kiteljesedést.
18 éves koromban, amikor először hittem, hogy végre a magam útját járhatom, beiratkoztam egy drámastúdióba, ez volt az első lépésem önmagam felé. Na, de az ember lányának sokat kell tapasztalnia ahhoz, hogy a saját értékrendje szerint tanuljon meg élni. Az iskola véget ért.
Maradt a légüres tér, a bizonytalanság, a hogyan tovább? Néhány év múlva megszületett a lányom. Rettenetesen nehéz volt az a 3 év egy ilyen „nemotthonülős” embernek, mint én. De aztán a gyermek cseperedett, és elérkezettnek láttam az időt, hogy még egy próbát tegyek az álmom felé.
Az apja pedig minden támogatást megadott hozzá. Ami nagyon fontos és értékes, hiszen enélkül lehetetlen ez a kihívás. Így végre 30 évesen bekerülhettem egy társulatba és játszhattam. Érezhettem, hogy élek!
Érezhettem, hogy a helyemen vagyok, s a magamra szánt idő valóban rólam szól. Számomra a színház az a közösség, ahol nem kikapcsolódok, hanem átalakulok. Teljes lényemmel megélhetem azt a szenvedélyt, ami hajt és táplál. Ami helyreteszi az önértékelésemet.
A közösség, ahol szeretet vesz körül, ott minden csoda megtörténhet, és meg is történik. Felemel! Éberen tart, hogy a külvilágban -a való életben- bárhogyan alakuljanak a dolgok, azok múló pillanatok csupán. De részei a teljes egésznek!
A színház mindent tartalmaz ami a pszichés, mentális, lelki egészségemhez kell. Én ezt teszem mindezek érdekében. Ám ez egyedül nehezen sikerülhet.
Köszönöm azt a hátországot, ami lehetővé teszi számomra, ahol hisznek bennem és büszkék rám. A gyermekem is büszke rám, aki a legnagyobb rajongással nézi az előadásaimat. Nem mellesleg ő is erre az útra tért, és ma már van, hogy együtt játszunk. Nem mutathattam túl rossz példát. Nem lett veszteség az otthonról kimaradt idő.
Boldog vagyok, hogy ilyen családot alkotunk, hogy a gyermekünk is egészséges lelkületű, önmagát megvalósítani tudó felnőtté vált.
Mások sportolnak, olvasnak, jógáznak…
„Normális” énidőt választanak maguknak!
De hát megmondták…
Én nem vagyok normális!
A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
