Életem egyik meghatározó élménye, amikor ösztöndíjas diákként egy egyhetes csereprogram után Japán déli részén, Fukuokában hajóra szállva indultunk visszafelé, északra, Tokió irányába. A hatalmas, többszintes hajó fedélzetén álltunk és mindenki kezébe adtak egy szerpentinszerű papírszalagot. A szalag egyik végét mi fogtuk, a másikat a fogadó családunk, akikkel egy hétig együtt ettünk, ittunk, lélegeztünk.
Soós Viktória írása.
Ahogy a hajó elindult, elkezdtek megfeszülni a szalagok, aztán szépen lassan, egytől egyig elszakadoztak.
Máig látom a fogadócsalád női tagjának arcát, ahogy tartja a kezében az elszakadt papírdarabot és mosolyogva integet. Mindketten tudtuk, hogy hiába a csodás egy hét, a távolság miatt a legnagyobb valószínűséggel soha többé nem találkozunk.
Mióta kint élünk Malagán, sokszor eszembe jut az a hajó és az utána lobogó, széjjel szakadt szerpentincsíkok. Valami ilyesmi történik külföldre költözéskor is, csak éppen láthatatlanul. Hiába tudunk pár havonta hazautazni, az már nem ugyanaz.
Hiába tudunk online beszélgetni, közelébe sem ér egy jó kis kávézásnak. Hiába teszek meg akármit, a hajó elindult, a szalagok pedig sorra elpattannak.
Napfény és tengerpart ide vagy oda, ez roppant fájdalmas folyamat. A nyimi kocsmában egy kedves ismerős csak legyintett, “á, ha én élhetnék a tengerparton!”. De tudom nagyon jól, legfeljebb egy hónapig bírná, utána szaladna haza a faluba, ahol mindenki ismeri és szereti.
A nyelvi korlátok közé szorított magányt, a folyamatos kommuikációs küzdelmet csak az értheti, akinek a kezében már szakadtak el szerpentinek.
Aztán persze, itt, az új helyen sorra bukkannak fel emberek, kezükben újabb szalagokkal, csak ki kell várni türelemmel. Érkezik egy velem egykorú malagai, aki angolt akar gyakorolni aztán pár hónap múlva már közösen sütjük a mézeskalácsot. Átjön a szomszéd, aki legnagyobb meglepetésünkre egy napon hoz a gyerekeknek halloween-re egy halom cukorkát.
Reggelente vár a kilencvenhárom éves Manolo bácsi a kerületből egy kávézóban, aki egy reggeli kávézás közben kijelenti, hogy a családjának tekint minket.
A kapcsolati hálószövés olyan, mint amikor valaki társat keres: ezer és ezer emberrel kell csevegni a where-are-you-from what-are-you-doing témakörökről, mire kiválasztódnak a leendő barátok. Földön-vízen-levegőben egyaránt keresni kell a jelölteket, sorra járom a Meetupokat, WhatsApp csoportokat és túrom a Facebookot újabb ismerkedési lehetőségekért.
Furcsa megélni, hogy mint ahogy nekünk magyaroknak nagyjából gőzünk sincs a balti népek közti különbségekről, úgy a spanyoloknak is teljesen mindegy hogy magyar, ukrán, bolgár vagy szerb valaki.
Kelet-Európa egy kaptafa, ha valaki eltalálja, hogy Budapest, annak már örülünk. “Hát én magyarral még életemben nem találkoztam” – mondja az egyik újdonsült malagai ismerős, és valóban, Malagán nem sok magyar él, vagy lehet hogy előlünk bújkálnak, mindenesetre a helyi Facebook csoport tiszás és fuvarozós posztokkal van tele, találkozó egy sincsen, és a hétvégi magyar suli is odébb, Marbellán kapott helyet.
Csak egy magyar családot ismerünk összesen, így jár, aki echte spanyol környékre költözik.
De ma se csinálnánk másképp. Mert a hardver egy dolog (tengerpart, napfény, pálmafák), de az igazán izgalmas az mindig a szoftver, a szemüveg, amivel adott helyen a világot nézik az emberek.
(képfelirat: Malagán a tengerparton kávézva rád gondolok)
Kiemelt kép: Freepik
Független magazinként nem áll mögöttünk egy nagy támogató sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
