A vonat lelassult az állomáshoz érve. Az ablakból a túloldali peronra pillantottam, és egy várakozó nőalakra lettem figyelmes. Senki más nem állt ott, csak ő. Felkaptam a fejem. Anya? A vonat tovább fékezett, miközben a nőalak eltűnt a szemem elől. Látni akartam. Nem, nem anya az. Csak hasonló a termete, az alakja, a haja és az arctípusa is. De… akár ő is lehetne. Különös, szomorkás érzés hasított belém: hirtelen úgy láttam anyámat magam előtt, mint azelőtt soha.
Sz.S.V. – SpiritualMom írása.
Őt, akit addig mindig valamilyen adott élethelyzetben láttam (dolgozó, gondoskodó anyaként, feleségként, özvegyként, nagymamaként), most természetes valójában, kontextus nélkül, csak áll, várakozik. Létezik. Micsoda erő van ebben a képben.
45 vagyok. Ő is volt 45, de akkor mit foglalkoztam én azzal, milyen lehet a helyében lenni? Most már tudom. Mert már azt élem én magam is. Átélem mindazt, amit ő, csak később. Ugyanazon megyünk keresztül, ugyanúgy változunk, belül és külsőnkben is – ugyanazok az útszakaszok, csak ő előrébb jár rajta.
Anyám. Én.
Én és anyám. Két ember. Vagy EGY? Akár anyám is álldogálhatna ott csendben. Nézem azt az idegen nőt és anyámra gondolok.
A nőre, akinél szebbet sosem láttam gyermekként. Aki azóta szép, igényes és nőies, amióta az eszemet tudom. Aki semmihez sem fogható odaadással figyel és gondoskodik rólam a mai napig; és amióta megszülettek, az unokáiról is.
Aki bár szerető családban nőtt fel, mégis maga dolgozta ki magából a szeretet közvetlenebb kimutatásának és kimondásának nem mindig könnyű módjait, ezzel emelve az öröklődő családi út perspektíváit.
A nőre, aki egyszerűségében és természetes valójában csodálatos, erős és hatalmas; aki a legerősebb ember, akit ismerek. Aki annyi munkán, küzdelmes élethelyzeten és veszteségen keresztül is megőrizte életszeretetét, hitét, és a minden tettén át sugárzó szeretetet és tiszteletet mások iránt.
Aki mosolyogva megy elébe a kihívásoknak, mert bátor, megengedi magának a folyamatos emelkedést és fejlődést, ezzel nem csak önmagának, de nekünk is tágítva a szeretet dimenzióit, tanítva a létezés örömét.
Aki most is csak ad és ad – de időközben megtanult végre igazán kiállni magáért is; megtanult nemet mondani, és olyan dolgokkal megtölteni az életét, melyek végre neki szereznek örömet, őt érdeklik és neki jelentenek hozzájárulást. És ennek igazán, szívből örülök. Mert ezt érdemli – és ennél még sokkal többet! Sosem tudom viszonozni mindazt az önzetlenséget és folyamatos „adást”, melyet tőle láttam, kaptam, sőt kapunk most, a jelenben is.
De vannak szavaim! Így meg tudom örökíteni. El tudom mondani. Meg tudom mutatni. Örülök, hogy megérkezett számomra ez a felismerés, mert így mesélhettem róla. Most, a jelenben.
Milyen különös…
Oly sokat és oly szépen írnak az emberek, azokról, akik már nincsenek köztünk. Akkor miért nem írunk azokról is ugyanígy, akik még itt vannak köztünk, és megérdemlik, hogy meséljünk róluk, méltassuk őket?
Legyenek szavaink a jóra, a jó emberekre. Mondjuk el, adjunk hálát, fejezzük ki! Meséljünk róluk másoknak is! Így fényük azokat is beragyoghatja, akik csak hallják, olvassák történetüket.
kiemelt kép: freepik
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
