A boldogság kék madara

„A Kék madarat nem kell távoli országokban keresni. A Kék madár mindig velünk van, ha szeretjük egymást, és örülünk az élet legkisebb ajándékainak is. De mindig elrepül, ha bántjuk egymást, ha irigykedve figyeljük a mások örömét.” (Maurice Maeterlinck)

– Mikor voltál utoljára boldog? – szegezte nekem a kérdést Zsófi.

– A gyerekkoromról mesélhetek neked, amikor még naiv és ártatlan voltam és szivárványos mezőkön ugráló csillámpónik bűvöletében éltem a minden napjaimat? – kérdeztem vigyorogva. 

– Nem, a felnőttkorod érdekel, ott mikor voltál utoljára boldog? – dobta vissza a labdát.

Vincler-Boros Viktória írása.

Talán soha nem kérdeztek tőlem ilyen nehezet. Nem szoktam azon gondolkozni, hogy boldog vagyok vagy sem, és egyáltalán mi a boldogság? Pontosabban, kinek mi? Mert, hogy valószínű, hogy mindenkinek mást és mást jelent ez a fogalom, az is biztos. 

Véleményem szerint a boldogság egy összetett érzelem, amelyet gyakran a pozitív élmények, elégedettség és beteljesedés érzése kísér.

Magában foglalhatja a személyes kapcsolatokból, a sikerből, a szabadidős tevékenységekből és az önmegvalósításból származó örömöt. A boldogság mindenkinek egyéni tapasztalat, ami azt jelenti, hogy különböző emberek számára különböző jelentésekkel bírhat. 

Néhányan a boldogságot külső körülmények, például a pénz vagy a hírnév elérésében látják, míg mások az önértékelés, a kapcsolatok vagy a spiritualitás területén találják meg. 

Tehát a boldogság sokféle lehet és pont ezért hihetetlenül színes és egyedi, de általában a szubjektív jólét, az elégedettség érzése és az életminőségre vonatkozik.

A tudományos álláspont szerint az emberek boldogságérzetének mérése, gyakran az önbecsülésen alapul. Függ a szociális kapcsolatoktól, a barátság, a közösséghez való tartozás és a támogatás jelentős hatással van a boldogságra. A pénz és a boldogság szerepe kérdéses. Jó, ha van pénzed és anyagi biztonságban vagy, de véleményem szerint senkit nem a milliárdjai tesznek boldoggá.

A személyiség azonban kulcsszerepet játszik az élethez való hozzáállásban, így a boldogság értelmezésében és annak megélésében is. Az egyén személyiségjegyei, mint például az optimizmus, szignifikánsan összefüggésben állnak a boldogság szintjével. A célok és értékek, maga az önmegvalósítás maga a siker és ezek beteljesítése jelentős szerepet játszik a boldogság elérésében. 

Arisztotelész szerint a boldogság (eudaimónia) az emberi cselekvés végső célja. Úgy vélte, hogy a boldogság az erények gyakorlásából és a lélek kiteljesedéséből származik.  

Nietzsche a boldogságot a szenvedés legyőzésében és az élet kihívásaiban találta. Szerinte a boldogság nem egy végcél, hanem inkább az önmegvalósítás és a kreativitás folyamatának eredménye.

A Dalai Láma, a tibeti buddhista vallás vezetője gyakran hangsúlyozza, hogy a valódi boldogság a belső békéből és a gondoskodásból származik. Szerinte a boldogság kulcsa a mások iránti szeretet és együttérzés. 

Camus, francia filozófus és író szerint pedig a boldogság az élet abszurditásának elfogadásában rejlik. Camus úgy vélte, hogy az embernek meg kell találnia a boldogságát az élet értelmére tett keresés közben, még akkor is, ha az élet értelmetlennek tűnik. 

Bevallom Camus nézete áll a legközelebb hozzám, mert akárhogyan is kerestem kutattam az emlékeim között, hogy Zsófinak korrekt választ adjak, kevés olyan emlékképet őrzők, amikor ne lettem volna boldog a saját felfogásom szerint. Nálam mindig félig teli van az a bizonyos pohár és mindig képes voltam saját magamat motiválni és nem belesüppedni egy-egy rossza pillanatba. 

Emlékszem úgy 18 éves lehettem, amikor meglátogattam a nagymamámat, és búcsúzásnál erősen szorongatta a kezemet. Mélyen a szemembe nézet, és azt mondta: édes, drága kislányom, azt kívánom neked, hogy találd meg a boldogságodat az életben, érd el!

Meglepődtem és mondtam, hogy Mama, de hiszen én boldog vagyok. A nagymamám szemei kikerekedtek és akkor értettem meg, hogy számára a boldogság az valami olyan megfoghatatlan, illékony dolog, amit folyton vágyni és kergetni kell.

Azonban én nem így éreztem, leültem mellé és próbáltam elmagyarázni neki, hogy csodálatos tavaszi napunk van ma, ahogyan jöttem hozzá, gyönyörködtem a sok virágban pompázó tavaszi fában, néztem a pillangók táncát, éreztem a fű friss illatát az eső után és szerelmes is vagyok, az élet csodaszép. 

Ekkor döbbentem rá, hogy talán a nagymamám soha nem is volt boldog?

– Mama, te mikor voltál boldog az életedben? – kérdeztem. Nem tudott egyetlen szomorúságtól mentes emléket sem felhozni.

– Boldogok voltunk a Papával, mert szerettük egymást igen, DE…

Minden egyes emlékében volt egy, DE, hogy miért nem volt mégsem a tökéletesen boldog a számára az a pillanat. Elszoruló szívvel hallgattam a történeteit és nem értettem, hogy hogy lehet az, hogy valaki több, mint 90 évet le élt eddig, de mindig van egy, DE?

Én soha nem éreztem ezt a DE-t. Képes voltam a boldogságaimat átélni, DE mentesen. Akkor értettem meg, hogy nem minden embernek magától értetődő a boldogság.

Millió pillanat volt az életemben, amit képes voltam megélni, mindenféle árnyéktól mentesen és ezért hálás vagyok.

Örömömet leltem, a gyermekem első kacajában és lépteiben, nézve hogyan fejlődik, nyílik ki az értelme a világ felé. Majd örömömet leltem egy-egy sikeres vizsgában, a barátaimmal az éjszakákba nyúló mély beszélgetésekben, a szüleimmel az életük végéig tartó szoros kapcsolatomban.

Boldognak érzem magam a box órák után, amikor az endorfin szétrobban az egész szervezetemben. Boldog vagyok, ha másoknak adhatok, gyengédséget, szertetett, tudást, ezzel örömet okozva azoknak, akiket szeretek, és boldoggá tesz a magamra fordított idő, a saját énidőm mély megélése – és ekkor már tudtam a választ Zsófi kérdésére.  

Nekem a boldogság maga az élet, minden örömével és fájdalmával együtt.

Valahogyan úgy tudnám megfogalmazni, hogy boldog vagyok születésem óta a mai napig, csak voltak nehézségek az életemben, ahogyan mindenki másnak is.  Jöttek csúnya „gonosz” démonok az élet minden területéről, akik megpróbálták ellopni a mosolyt az arcomról. Ami egyszer majdnem sikerült is, de én bizony nem hagytam, és soha nem is fogom!

Az élet szép és én szeretem! A lelkem pedig erős, mert van kitartásom, hitem és lelkesedésem, és képes vagyok a nehézségek és kihívások során helytállni, mert már rég nem félek. Szinte mindenemet elvesztettem, ami egykoron fontos volt az életemben, így már nincs mitől félnem, szabad vagyok. 

Mikor voltam utoljára boldog? Most, itt a jelenben. 

nyitókép: freepik