Vasárnap reggel volt. Kinyújtóztam a takaró alól. Az ablakon beszűrődő napsugár végigcirógatta a végtagjaimat. A férjem felé fordultam és mielőtt munkába indult volna naivan megkérdeztem a szokásos kérdésemet, hogy idén hányadik vagyok a sorban. A gyors válaszok minden évben letaglóztak, de aznap különösen elszomorított.
Kelle Noémi írása.
Tizenhatodik? Ez komoly? Még sporteredménynek sem túl jó, nemhogy egy párkapcsolatban. Egyáltalán mikor lett belőlem egy projekt? És mikor lettem ekkora pancser, hogy várok a sorra kerülésre? Nem a boltban, vagy a piacon, hanem egy szerelmi kapcsolatban.
Apropó szerelem. Amikor megismerkedtünk olyan jól indult minden. Fiatalok voltunk, kirándulni jártunk, és lépten-nyomon fotóztunk. Persze a férjem akkor is sokat dolgozott, és én is, de valahogy megoldottuk. Nem voltak extra programok, de élveztük az együtt töltött időt. Nem fért bele nagy utazás, sőt még nászút sem, mert várták a munkahelyen, és én fejet hajtottam.
Úgy hittem idővel jobb lesz. Hogy csak akkoriban volt elfoglalt, amikor randizni kezdtünk, és később beáll egy élhetőbb rendszer az életünkbe.
Hát beállt. Csak nem a rendszer, hanem a nyakam.
A minap nosztalgiázva néztem a fotóalbumunkat, és észrevettem egy furcsaságot. A férjem szinte az összes képen telefonált. Még az esküvői fotókon is! Könyörgöm, ez senkinek nem tűnt fel?
Miért nem szólt valaki, hogy ez a pasas munkamániás? Neki mindössze egy lítium-ionos akkumulátorra lett volna szüksége a fülére tapasztva, nem pedig egy feleségre.
És akkor még nem sejtettem, hogy a karrierje egy véget nem érő Möbius-szalaggá változik, ami idővel csúnyán kettőnk közé feszül.
Feltettem magamnak a sorsdöntő kérdést. Mi a frászkarikára várok?
Hogy kivonulnak a mobilszolgáltatók az országból, vagy defektet kap a kocsija és itthon marad? Mégis mi kell ahhoz, hogy egy felnőtt ember úgy döntsön, a szeretteivel tölti az ideje egy részét? És nem kutyafuttában, kötelezően letudva, hanem értőn egymásra figyelve. Igazából semmi különös. Mert ez egy döntés.
Én döntöttem. Belebújtam a papucsomba, és kikeltem a hitvesi ágyból. Átmasíroztam a fürdőszobába, és halkan becsuktam a fürdő ajtaját, nehogy felkeljenek a gyerekek.
Magamra kaptam egy rövid, rakott szoknyát. Legalább olyan profin néztem ki benne, mint Serena Williams, csak nem volt annyi olimpiai győzelmem. Na, jó, egy sem volt. Még győzelmem sem. Rohadtul vesztésre álltam az életemben, főleg párkapcsolat terén. Mindegy, valahol el kellett kezdenem. Gyerünk!, bíztattam magam és megmostam a fogam. Leöblítettem az arcom.
A hideg víz minden cseppje életerőt vitt az elmélyülő ráncaimba. Összefogtam a hajam, és feltettem egy baseballsapkát. Az előszobában hanyagul a vállamra hajítottam a tenisztáskát, és kiléptem az ajtón.
A hozzánk legközelebbi tenisz klubnak egy városszéli üdülőközpont adott helyet. Mikor megérkeztem, a nap már magasan járt. A fákkal körülvett völgyben salakos pályák szikráztak a fényben. Naptej illatú derűs kacajt fújt felém a szél. Gyerekek ugráltak önfeledten a hálónál, egymásnak ütögetve a labdát. Élvezték az életet és egymás társaságát.
A távolabbi pályákon középkorú férfiak folytattak vérre menő játékot fehér sortban és galléros pólóban. Elegánsak voltak és maximalisták. Utáltam őket, mert emlékeztettek valakire.
Nyeltem egyet. Nem tudtam mit keresek ott. A páros játékokba nem lehet csak úgy beszállni, mint a grundon a fociba. Hívatlanul senki sem csatlakozhat.
Semmi baj. Amúgy is jócskán lehúztam volna a színvonalat a berozsdásodott szervámmal, meg a gyenge tenyeresemmel. Egyedül a fonákom volt zseniális, legalábbis zsenge koromban ezt mondták a többiek. Úgy döntöttem a recepcióra indulok. Szomjaztam az információt, és egy hideg üdítőt.
Ekkor egy alacsony, rövid hajú nő lépett oda hozzám. Sportos testalkata egyszerre hatott filigránnak és irigylésre méltóan edzettnek. Az arca ismerősnek tűnt az iskolából, de nem ugrott be, hogy kicsoda. Talán valamelyik szülő az évfolyamról, vagy egy tanár. Bemutatkoztunk.
Ő elmondta, hogy edzőként dolgozik itt a klubban, heti kétszer pedig az iskolában tart csoportos órát gyerekeknek. Én elmakogtam, hogy valaha imádtam teniszezni, de hát a gyerekek így, meg a férjem úgy. Kinyitotta a naptárját. Megkérdezte a lányaim nevét, és hogy melyik nap lenne megfelelő nekik.
Mindössze öt másodpercig hezitáltam. Aztán ahelyett, hogy további említést tettem volna a gyerekeimről, bediktáltam egy nevet. A legfontosabb nevet. A sajátomat.
Idén jubilálok. Tíz éve koptatom a salakot, és nyelem a muslicákat a pályán, levakarhatatlan mosollyal az arcomon. Többször kicserélődtek a sporttársaim, csalódtam edzőkben, kihagytam hónapokat csonthártyagyulladás miatt, áztam bőrig az alapvonal mögött. Mégis rendületlenül ott vagyok a pályán, és játszom.
A mozgás szeretetéért, az örömömért, az életemért.
A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
