Amikor dolgozó anyáról beszélünk, a többség vagy mindenki a fizetett munkahelyen is munkát végző anyákra gondol. Pedig minden anya dolgozik.
Aki otthon van a jellemzően kisgyerekeivel, az gyereket nevel, és viszi a háztartás tetemes részét. Ez is kőkemény munka, nekem a legnehezebb időszak volt az életemben. Felüdülés volt sok év után felnőtt társaságban tölteni a napokat, és valami egészen mást csinálni.
Egyedülálló anyaként is az összes feladat közül még az a legkönnyebb, hogy elmegyek a munkahelye(i)mre. Ezért is érzek a kifejezés mögött komoly feszültséget.
Ha csak a munkahelyen pénzért dolgozó anyát tekintjük értékelhető teljesítményt végzőnek, akkor az otthoni munkát implicit nem tartjuk munkának. Nincs is kellőképpen elismerve, ezt folyton érzékeljük.
Gyesen, gyeden lévő anyákat sokszor úgy aposztrofálják, mint ingyenélőket, akiket más tart el, és otthon nem csinálnak semmit, pedig elég nagy baj lenne, ha ezt a munkát senki nem végezné el.
Rajtuk kívül még a sérült gyereket nevelők kényszerülnek otthon maradni. Ez már végképp nem egy leányálom, de még ők is megkapják ezt a vélekedést, hogy milyen jó nekik, hogy „csak” otthon vannak.
Akinek ez véletlen eszébe jut, azért gondoljon bele, hogy milyen lehet 10-20 vagy még több évre négy fal közé zárva lenni egy folyamatos gondozást igénylő gyerekkel, aki felnőve is majd ellátásra szorul. Sok jelzőt lehet erre az élethelyzetre hozni, de hogy jó meg könnyű, azt biztos nem.
Ezekkel a meggondolatlanul vagy éppen szándékosan odavetett szavakkal becsülik le a nőket és a munkájukat is. Ilyen apró dolgokból áll össze, hogy mitől vagyunk láthatatlanok, ahogy a munkánk is az.
Van itt más ellentmondás is.
Még mindig él az az idealizált családkép a fejekben, hogy apa a családfenntartó, anya otthon van, az ő dolga a háztartás és a gyerekek. Gyakran halljuk ezt hangoztatni az élet megingathatatlan rendjeként. A szószólókat nem nagyon zavarja az a tény, hogy a magyar társadalomban ritka az egykeresős családmodell, a legtöbb nő visszamegy dolgozni, amint tud, ráadásul kb. 280 000 egyedülálló anya is van az országban (a családok 20-30%-a!).
Ahogy az sem zavarja őket, hogy ez a modell sosem létezett hosszú ideig, széles társadalmi körben, és büszkén mutogatnak a nőkre, hogy ezt akartátok az emancipációval, hát csináljátok.
Nem ezt akartuk, hanem jogokat és méltányos fizetést a munkánkért, és nem csak az aljamunkákat, a házimunka meg minden felnőtt feladata, nem csak a nőké. Bárhogy is nézzük, dolgozó anya volt, van, lesz, a társadalom mégis úgy tekint rá, mint valami furcsa jelenségre, és nem is oldotta meg az ezzel kapcsolatos problémákat.
Még mindig parkolópályán vagyunk.
Mind ismerjük ezt a mondást: a munkahelyen úgy dolgozz, mintha nem lenne gyereked, otthon pedig úgy, mintha nem lenne munkád.
A társadalom elvárja a 100%-os gyermek melletti jelenlétet, az idealizált, önfeláldozó anya képét, de közben a munkahelyen is helyt kell állnia. Mindezt bűntudattal is fűszerezi, hiszen egyszerre a kettő nem lehetséges. De inkább az lenne a cél, hogy ne ez legyen az elvárás.
Ezzel az ellentmondással a férfiaknak a hagyományos szerepek szerint nem kell megküzdeniük.
Ők lehetnek fáradtak az egész napos munka után, ha kedvük van, csinálnak otthon valamit, ha nem, nem, és a munkáltató is tudja, hogy nagy eséllyel nem ők maradnak otthon, ha a gyerek beteg lesz, így szárnyalhat a karrierjük. Bombáznak minket azzal is, hogyan teremtsük meg a munkahely-magánélet egyensúlyát, de a nők többsége számára ez nem létezik, maximum azoknak, akik több erőforrással rendelkeznek, és segítséget tudnak fogadni.
A valóságban a nők mérlegének mindkét oldalára túl sok súly kerül, és végül az egész megrogy. Nincs egyensúly. Túlterhelés van, ebben a jelenlegi formában valami elérhetetlen után futunk.
Előre bocsájtom, hogy semmiképp nem az a cél, hogy a nők ne dolgozzanak munkahelyen. Viszont nemcsak a gyereknevelés-háztartási munka felosztását kell újragondolni (erről írtam itt), munkapiaci átrendeződés is szükséges. Ugyanis vannak itt értékek is, egy újabb ellentmondás a dolgozó nők helyzetében:
bár a dolgozó anyák ideje szűkösebb, gyakran ők a leghatékonyabb munkaerők, mivel kényszerűségből mesteri szintre fejlesztik az időmenedzsmentet, a feladatok rangsorolását és a korlátozott időt maximális hatékonysággal használják ki.
Mivel a gyerekeiket el kell tartaniuk, megbízhatóbb munkaerők, hosszú távon elkötelezettek a munkahelyük iránt. Ezt az apák esetében automatikusan előnyként könyvelik el, az anyáknál viszont szinte csak hátrányként kezelik.
Furcsa ellentmondás az is, hogy bár a munkahelyen is dolgozó anyák két műszakot visznek, mégis kevésbé érzik magukat érzelmileg kimerültnek, mint a háztartásbeliek.
Ez valószínűleg összefügg a munkahelyi elégedettséggel, miközben az otthoni munkáért aligha kapnak elismerést, pénzt meg pláne nem, a munkavállalás növeli a társadalmi beágyazottságukat, pénzügyi stabilitásukat és a vitalitásukat.
Az anyasággal egyéb készségeket is elsajátítanak a nők, mint a multitasking: képesek a figyelem gyors megosztására, egyszerre több dolog kezelésére, ami kaotikus munkahelyi környezetben előnyös.
Tapasztalataik révén egyedi perspektívát hozhatnak a csapatba, ami elősegíti a kreatív megoldásokat. Gyakran töltenek be támogató szerepet, ami javítja a munkahelyi légkört.
A gyereknevelés fejleszti a türelmet és a konfliktuskezelési készséget, ami javítja a csapatmunkát és a kliensekkel való bánásmódot. Jól kezelik a stresszt, gyorsan alkalmazkodnak új helyzetekhez. Mivel tudatosan térnek vissza a munkába, elhivatottak, és nyitottak az új ismeretek elsajátítására.
Már csak az a kérdés, hogy az előnyöket mikor lesz a hajlandó a munkaerőpiac hasznosítani, és hogyan jutunk el oda, hogy a nemek közti egyenlőtlenségek eltűnjenek ezen a területen. A plusz képességek elismerése és a lehetőségadás mindenképpen komoly lépés lenne. De a valóságban már itt, a lehetőségeknél elakad a folyamat. Erről fog szólni a következő cikkem.
nyitókép: freepik
